Benő Eszter Nóra: a cipők sajátosságai ugyan változtak, de vissza is térnek
Az ókori cipőktől egészen a 20. század elején viselt lábbelikig terjedt Benő Eszter Nóra divattervező, doktorandusz a Györkös-emlékházban szerda délután megtartott ismeretterjesztő előadása. A divattervező a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem divattervezés szakán végezte alap- és mesteri képzését, jelenleg a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) doktorandusza: divattörténettel és ruhatörténettel foglalkozik. A közönség arról is meggyőződhetett, hogy Benő Eszter Nóra a cipőtörténettel is teljes mértékben „képben van”. Érdekfeszítő és közérthető előadását hallgatva gyorsan eltelt a másfél óra.
A perzsa férfiak magas sarkú csizmája azért volt hasznos, mert a magas sarok lehetővé tette, hogy a férfiak megakasszák a kengyelben a lábukat. A lovas katonák a perzsa birodalom krémjét alkották, ezért a lábbelijük is státusszimbólummá vált, ám járásra alkalmatlan volt. Az egyiptomi sírkamrákat díszítő ábrázolásokból következtetni lehet a szandálokra, amelyek a rangot is tükrözték. A felhajló orrú lábbelit a nemesek viselték, az egyiptomi fáraók szandálja pedig nemesfémből készült. Például az egyiptomi fáraók Amon Re napistentől származtatták magukat, és Amon Re bőrével társították az aranyat. Amikor a fáraó felhúzta aranyszandálját, azt közvetítette, hogy az istenség bőrébe bújt.
Tutanhamon festett szandálja az egyik legvitatottabb szandáltípus. Egyrészt azt tartották, hogy a szandálnak a talppal érintkező részén található emberi alakok a fáraó ősellenségei, és ha a fáraó rajtuk lépkedett, akkor egyértelműen azt sugallta, hogy azokat a népeket a porba kívánja tiporni. Más vélemények szerint a rajzok békés jellegűek. Az egyiptomi középréteghez tartozó emberek fűből vagy pálmalevélből fonott, nyersbőr szandált viseltek. Emellett gyapjúzoknit is viseltek, mert az, mint a legjobb hőszigetelő természetes alapanyag a hőt távol tartotta, és a forró homokon lépkedő egyiptomiak lábát megvédte az égetési sebektől. Az ókori Egyiptomban fejlett volt a cipőkészítés mestersége.
Az ókori Görögország és a római birodalom lakosai is hasonló cipőket viseltek: kényelmes, ésszerű szandálokat, általában bőrből. A társadalmi rangtól és a vagyoni helyzettől függően többféle lábbelitípus létezett. Ami a nők lábbelijét illeti, volt a házban (papucs) és a házon kívül viselt lábbeli. Csak a könnyűvérű nők viselhettek papucsot az utcán. Ezek talpán olyan feliratokat találunk, mint a „gyere utánam”, „kövess engem”. A felirat nyomot hagyott a homokban, így a férfiak könnyedén megtalálták a lábbeli gazdáját.
A bizánci birodalom lakói textilből készült lábbelik viseltek, amelyeket drágakövekkel és gyöngyhímzéssel díszítettek. A honfoglaló magyarok viszont csizmában érkeztek Európába, amely puha talpú, felhajló orrú volt, fémveretekkel díszítve – ismertette az ókori és kora középkori cipőket Benő Eszter Nóra.
Csőrös cipő és ökörpofa hódított a középkorban
A középkor első felében a cipők nagyon egyszerűek voltak, bőrből készültek, varrás nélkül. Az angolok a 12. század környékén újították meg a cipődivatot, ekkor terjedt el egész Európában a csőrös cipő, ami bársonyból, puha bőrből vagy filcből készült. Azért, hogy az orra (csőre) a földtől eltávolodjon, kóccal tömték ki. A 14. században a páncélt viselő lovagok cipője is csőrös volt, ám ez csak lovaglásnál volt hasznos, járásra alkalmatlannak bizonyult. A nők is viseltek csőrös orrú cipőt, amelyhez cipővédő talp is társult fából vagy parafából. A cipővédő talpra azért volt szükség, hogy a nemesek megóvják drága cipőiket a sártól, portól. A csőrös cipők a 15. század végére eltűntek, és elterjedt az ökörpofa, vagy ökörszáj cipő, amelynek rendkívül széles, elülső része hasonlatos volt az ökörszájhoz. Az ökörpofa cipőre keresztpánt került, hogy járásra alkalmas legyen.
A 16. század végén terjedt el a közlekedő lábzsámoly, vagy gólyalábcipő. Ennek talpa fából vagy parafából készült, célja a test magasítása volt, mivel minél magasabb volt a test, annál több drága textíliát lehetett ráaggatni. A lábzsámoly magassága általában 20-30 centiméter volt, de elérhette akár a 60-80 centimétert is, amiben megmozdulni is csak segítséggel lehetett.
Nincs egységes magyarázat arra, hogyan terjedt el Európában a magas sarkú cipő. Egyesek szerint Medici Katalin hordott először magas sarkút, mert alacsony volt, és próbált magasabbnak tűnni. Mások a perzsák által viselt magas sarkú lábbeliktől származtatják a magas sarkú cipők elterjedését, de olyan vélemény is ismert, hogy Báthory István huszárjai viselték az első magas sarkú lábbeliket. A 17. században az angol királyi udvarban terjedt el a hatalmas rózsával díszített lábbeli. Franciaországban a Napkirály hozta divatba a magas sarkú cipőt. Ő tíz centiméteres sarkú cipőt viselt, amire csatajeleneteket festettek. A Napkirály kiváltsága volt a piros sarkú cipő is, amit az alattvalóinak megtiltott. Ami a 17. századi magyarországi lábbelit illeti, az a papucs és bőrkapca együttese volt. Erdélyben férfiak és nők egyaránt csizmát viseltek divatos sárga vagy piros színben – tudtuk meg az előadótól.
A 17. században a francia hadsereg tölcsércsizmát viselt, amit később a nemesség kisajátított és gavallércsizmának nevezett. A tölcsérszárú lábbelikben csak imbolyogva lehetett járni. A 17. század közepén kezdett elkülönülni a férfi és a női cipő. A férfiak fekete bőrből készült, viaszbevonattal ellátott cipőket viseltek, míg a női cipők hímzett textilből vagy finom bőrből készültek. A női cipők elkészítéséhez másféle tudás szükségeltetett, mint a férficipők készítéséhez. A női cipők hegyes orrúak voltak, kis magas sarokkal.
A 18. században, a rokokó idején a francia királyi udvar diktálta a divatot: ekkor jelentek meg a csatos cipők. A vastag cipősarok 15. Lajos udvartartásához köthető, ma is louis-saroknak hívják. A rokokó hölgyek cipői tökéletesen találtak a ruhákhoz, gyakran előfordult, hogy a cipőket a ruha anyagából készítették. A 18. században a sarok elvékonyodik, nem olyan magas. Papucsot csak a budoárjukban viseltek a hölgyek. A papucsot akkor is a laza erkölccsel és az intimitással hozták összefüggésbe.
Joséphine császárnének 521 pár cipője volt
A 19. században elkülönül a nappali és az esti viselet. Az ipari forradalom iparrá változtatta a cipőgyártást, létrehozták a kaucsukból készült cipővédőt. A 19. században a legnépszerűbb cipő a topán volt, ami textilből készült, lapos sarokkal, és belterekben viselték. A 18. században Marie Antoinette királynének 500, ám Joséphine császárnének – I. Napóleon császár feleségének – 521 pár cipője volt. A 19. század második felében jött létre az Adelaide-cipő, azaz bokacsizma, ami ma is fellelhető. Az 1870-es években viselték a nagyon díszes operacsizmát. Az 1880-as évek végétől hideg időben szőrmével béllelt lábmelegítőt viseltek a hintóban utazó hölgyek, mert a szatén cipőben fázott volna a lábuk. Ekkor terjedtek el az úgynevezett fétiscipők, amelyek hatalmas sarkú csizmák voltak. Ezeket nem annyira járáskor, hanem „kifinomult szerepjátszáskor” viselték a félvilági hölgyek. A házipapucsok varrása-hímzése a nők kedvelt időtöltése volt, ezeket ajándékozni is lehetett.
A 19. század végén, illetve a 20. század elején jelentős változás állt be a cipődivatban, mert ekkor terjedtek el a konfekciócipők. Az egyforma lábbelik viselése nem volt annyira feltűnő, mint az egyforma ruházat viselése. A nők körében most is kedvelt körömcipő az első világháború előtti időszakból származik. Szintén a 20. század elején készültek az első sportcipők, amikor többen sportoltak. Volt turistacsizma, de tenisz- és golfcipő is.
Benő Eszter Nóra kifejtette: az extrém divat már a 20. század előtt létezett, és ez mindig a társadalmi elit kiváltsága volt. Náluk a reprezentálás sokkal fontosabb volt, mint a praktikusság vagy az egészség. A középosztály vagy a szegényebb réteg egyszerűbb cipőket viselt. A cipők sajátosságai ugyan változtak, de mindig visszatérnek. Majd képekkel is illusztrálta, hogy az általa bemutatott korok cipői a mostani cipődivatban is fellelhetőek.
