A Kallós Alapítvány gyermekeivel készültünk az ünnepre
„Azt is neked köszönjük, hogy születésnapodat, a szeretet ünnepét veled és szeretteinkkel ünnepelhetjük. Tudjuk, hogy ez a legfontosabb ajándék. Kérünk ezentúl is, te légy velünk. Ámen!” Így imádkoztak december 20-án, a karácsonyi ünnepi előadásuk során a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnál tanuló kisiskolás gyermekek. A szeretetet, a családot – egyszerűnek tűnő dolgokat köszöntek meg a Jóistennek, amit a karácsonyt megelőző hatalmas nyüzsgésben bizony sokan elfelejtünk. És noha a gyermekek azt mondták, hogy a szeretet és a család a legfontosabb ajándék karácsonykor, azért más meglepetéseket is kaptak az ünnepekre. A rendkívül szomorú, hányattatott sorsú gyermekeknek – akiknek jelentős része nagyon rossz körülmények között lakik, s akiknek sokszor csak az iskolai nevelőjük kíván kellemes ünnepet, mert a saját szüleik nem foglalkoznak velük – néhány adakozó kedvű kolozsvári bearanyozta a szentestéjüket, s cipősdobozban kevés ajándékot küldött nekik, hogy ők is részesülhessenek a karácsony ezen öröméből, meglepetéséből is. A cipősdobozgyűjtést a kolozsvári Szőcs Kinga Zsófia pszichológus, szülésfelkészítő szervezte, a kolozsváriaktól összegyűjtött ajándékokat pedig az alapítvány lakóinak ajánlotta fel.
„Az alapítvány hihetetlen értékeket ad át a gyermekeknek”
Szőcs Kinga Zsófia második alkalommal hirdetett ilyen segélyezést, két évvel ezelőtt a torockói Kis Szent Teréz Gyermekvédelmi Központ gyermekeinek gyűjtött adományokat. Idén egy Facebook-csoportban érdeklődött, kiknek segíthetnének, és itt javasolták a Kallós-alapítványt. Szőcs Kinga Zsófiával Kolozsváron beszélgettünk, még december 14-én, vasárnap, amikor a cipősdoboznyi ajándékokat gyűjtötte össze Kolozsváron, a sétatéri Kaszinó előtt, a csomagokat egy feldíszített fa tövébe tették az adakozók, csendes beszélgetés, nevetgélés, rövid, spontán gyermekéneklés tette színesebbé az eseményt. – Amikor leadtam saját két dobozom és a barátnőm ajándékát, már szép kis halom gyűlt össze, mindenki gondosan bevonta csomagolópapírral a saját kis meglepetését. A gondosság pedig arra engedett következtetni, hogy a csomagok tartalmát is hasonló odafigyeléssel válogatták össze, csupa olyan holmikat pakoltak a cipősdobozokba, ami hatalmas boldogságot okoz majd a gyermekeknek, és bearanyozza számukra is a szentestét, az ünnepet.
– Számomra nagyon kedvesek a Kallós-alapítványosok, hihetetlen értékeket adnak át az ott tanuló, lakó gyermekeknek – mondta Szőcs Kinga Zsófia. – Egyetemistaként kijártam Válaszútra gyakorlatozni, a szakdolgozatomat is az alapítványnál tanuló gyermekek önértékeléséről írtam. Már akkor nagyon megérintett mindegyik gyermeknek az egyéni sorsa. Tudom, hogy ez 17 évvel ezelőtt volt, de abban is biztos vagyok, hogy azóta semmi sem változott. A tanítók is mesélték, most is ez a helyzet, hogy nagyon sok helyen 6–8 gyermek van egy családban, 60 négyzetméteren több generáció lakik együtt. És közben hihetetlenül nélkülöznek. Az ilyen családoknál a baj bajt hoz, sokan elhanyagolják a gyermekeket, a nagyszülők nevelik a szülők helyett, gyakran nincsen meg az a megfelelő háttér, támasz, ami tulajdonképpen egy gyermeknek kell – magyarázta Szőcs Kinga Zsófia, miért döntött úgy, hogy az alapítvány gyermekeinek szervez ajándékgyűjtést.
Szerencsére most ezeknek a bentlakó gyermekeknek, óvodásoknak, előkészítősöknek, valamint az 1–4. osztályba járó kisdiákoknak, összesen 63 gyermeknek sikerült szebbé tennie az ünnepeket néhány embernek. Szőcs Kinga Zsófia szerint nagy az adakozási kedv az emberekben, s mindenki adna valamit, még ha keveset is, ha tudja, hogy jó helyre, nélkülözőkhöz került.
– Amikor meghirdettem az eseményt, már első nap a 63 gyerekből 38 számára volt ajándékozó jelentkező. Egész nap csak írtam, hogy ki kinek ad ajándékot – mondta Szőcs Kinga Zsófia. A 63 bentlakó gyermeknek pár nap alatt került angyala, de a csomagok és adakozók tovább gyűltek. – Többen jelentkeztek, mint ahány gyermek volt összesen, így a testvérkéknek is jut csomag. Nem utasítottam vissza senkit, nem mondtam senkinek, hogy köszönöm szépen a felajánlást, de vigyék máshova, mert tudtam, hogy minden doboznak kerül gazdája, nem fog a szemétdombon kikötni. A tanítónők mondták, hogy az otthon lakó testvérkék is elmennek a Kallós-alapítvány karácsonyi ünnepélyére, ahol majd átadják a csomagokat, s nekik is jól fog esni, ha kapnak ajándékot. Még akkor is, ha nem mindenkinek jut csomag, hiszen ezek a gyerekek szétosztják egymás között.
A személyes indítékáról is kérdeztük a főszervezőt és lebonyolítót, hogy egyáltalán a saját karácsonyi készülődésében miért fogott hozzá egy ilyen gyűjtés megszervezéséhez.
– Nem tudom, hogy két éve milyen okból jött ez az ötlet. Emlékszem biztosan, hogy valaki kérdezte, tudok-e ilyen cipősdoboz-akcióról, és mondtam, hogy nem. Aztán amikor hazamentem, elkezdtem gondolkodni, hogy hát igazából én is szervezhetnék ilyet, akkor úgy tűnt, nem járhat ez olyan nagy erőfeszítéssel. Csak utólag döbbentem rá, hogy mekkora szervezést igényel, de őszintén mondom, megéri, mert tudom, hogy pozitív eredménye lesz és nagyon fognak örülni a gyerekek – összegezte.
„Néhány szülő egyszerűen kicsapja legelni a gyermeket”
A csomagokat múlt csütörtökön osztották szét a gyermekek között, a Kallós-alapítvány hagyományos karácsonyi műsorát követően. Amikor odaértünk Válaszútra, hatalmas nyüzsgés fogadott, szülők és nagyszülők serege, akik mind azért jöttek, hogy megnézzék gyermekeik előadását.
Bőröndök, táskák lepik el az udvart, előszobát, ebédlőt, a műsor után a bentlakók mennek haza az ünnepekre. A gyermekek izgatottan szaladgálnak, a mamát, a tatát keresik, vagy valamelyik tancit, vannak, akik már teljes ünneplőbe öltöztek, másokon még lóg az ing, az öv, még keresik a harisnyát, a bakancsot, valakit, aki elrendezi a hajukat. Mindenki a legszebb ünneplőjébe öltözött, van, aki saját ruhát öltött magára, van, aki az alapítványtól kapott rend ruhát.
A folyosókon türelmesen várakozó szülők izgatottan beszélgetnek egymással, lesik saját gyerkőceiket, még egyet igazítanak az ingen, letörlik az arcukat. Ők is ünneplőben, ápoltan, gondozottan. Egyik apuka meglátja, ahogy a gyermeke végigmártja a fekete nadrágját a hófehér falon, elkapja a karjánál, s míg alaposan lepallja a pantallót, gyermeke lelkére köti, hogy kerülje a falakat, nem állhat mocskos nadrággal a színpadra. De a dorgálást kapott kisiskolás szerencsésnek mondhatja magát, mert nem mindenkinek jött el a hozzátartozója az előadásra, vagy mert nem tudott, vagy mert egyszerűen nem is érdekelte, mit csinált a gyermeke az iskolában…
A nagy nyüzsgésben Major Melinda, az alapítvány egyik oktatója fogad, ő mesél a náluk tanuló, gyakran mellőzött, hányattatott sorsú, mégis oly kedves, alázatos és lelkes gyermekekről. Ezen a karácsonyi előadáson, a szokásokhoz híven, a negyedikesek betlehemest adnak elő, a kisebbek pedig valamilyen más műsorral készültek, az előadásra a család is hivatalos, szülők, nagyszülők, testvérkék – tudtuk meg a tanítótól. Az oktató elmondta, a náluk járó diákok háromnegyede hátrányos helyzetű, a cipősdobozos ajándékon kívül nagy részük nem kap mást. Viszont kiemeli, a gyerekek között nem tesznek különbséget, mindenkinek jut ajándék, nem számít, milyen körülmények közül jönnek.
– Ma, az előadás után viszik haza a szülők, nagyszülők a gyermekeket. Már akit. Van két gyerek, a leányzó előkészítős, a fiúcska harmadikos, az anyjuk otthagyta őket, a testvéreket egyedül neveli az apuka, aki sajnos gyakran találkozik a pohárral, nem nagyon szereti a vizet. Az egyik édesanya felajánlotta neki, hogy fizeti az útját, csak jöjjön el, nézze meg az előadást, de nem jött. Évente kétszer, most és év végén kéne eljönnie a szülőnek, hogy lássa szerepelni a gyermekét, de nem képesek. El lehet képzelni, mit érez az a gyermek, hogy a többieknek itt van mama, papa, valaki, de neki nincs senkije – mesél a gyermekek rendkívül elszomorító helyzetéről az oktató.
– Általában a gyermekeket pénteken hazavisszük, a hétvégén meg visszahozzuk, de most az előadás után a szülőnek kell hazavinnie őket. Egy gyermekünk az iskola utolsó hetén csak azért nem jöhetett, hogy ne a szülőnek kelljen hazavinnie. Inkább nem küldi iskolába a gyermeket a szülő, mert nem hajlandó bejönni Válaszútra. Valahogy az az érzésem, egyes szülők egyszerűen kicsapják úgymond legelni a gyermekeiket... Idehozzák, s mi csináljunk velük amit lehet, amit tudunk. Aztán annyira sem érdeklődnek irántuk, hogy legalább ilyen alkalmakkor eljöjjenek. Vagy ha érdekli is, csak legyint egyet, és azt mondja, meglesz az a szerep nélküle is. Pedig egy gyermek azt várja a legjobban, hogy lássa őt az anyja, az apja, valakije, hogy tudjon otthon eldicsekedni, milyen ügyesen szerepelt. Az nem számít, hogy összesen két sort mondott, vagy csak énekelt a kórusban, de ott volt a színpadon – folytatta együttérzéssel a tanárnő.
A tanulási eredményt nem befolyásolja a hátrányos helyzet
A gyermekek helyzetét, életkörülményeiket szintén ismeri a tanárnő, hiszen évente meglátogatják őket otthonaikban.
– Mindig belebetegszem a látványba – pedig már igazán hozzá vagyok szokva – amikor látom, milyen körülmények között élnek, hogy sokszor egy szobában lakik 6–7 ember, anyuka, apuka, a gyerekek, sokszor nagyszülők. Olyan, hogy fürdő? Nincs, de a gyerekek mégis tisztán jönnek iskolába – mondta Major Melinda.
– Ha ezeknek a gyerekeknek megtanítjuk, hogy miért jó reggel s este fogat mosni, miért kell lábat mosni, már az is nagy dolog. Próbáljuk rászoktatni, hogy kétnaponta húzzanak tiszta zoknit, de ehhez kell legyen legalább három pár zoknija – sorolta azokat a feladatokat, amelyekkel a városi iskolában, normális körülmények közül érkező gyermekek oktatói nem kell hogy szembesüljenek nap mint nap.
A gyermek soha nem hibás, a szülőket kellene megnevelnünk. Gyakran mondjuk, hogy tanítjuk, neveljük a gyermekeket, s általuk a szülők felé is üzenünk. Figyelmeztetjük, hogy ne jöjjenek sál, sapka nélkül, de sokszor hiába, mert visszajönnek vasárnap csak egy szál felsőben. Ilyenkor mire gondoljon az ember: a szülő nem nézte meg, hogy a gyermeken nincs kabát? Tudják a szülők, hogy a gyermekük itt jó helyen van. De amikor útnak indítják vasárnap, nem nézik meg, miben jön? Hol volt, mit csinált az a szülő? – sorolta a megválaszolhatatlan kérdéseket Major Melinda.
Kiemelte ellenben az oktató azt, hogy a gyermekeknek jó eredményeik vannak az iskolában, tanulási teljesítményükön nem érződik hátrányos életkörülményük. Mint mondta, sokan, amikor az alapítványhoz kerülnek, csak románul beszélnek, néhány éven belül azonban már magyarul írnak s olvasnak. Helyesírási versenyre azért nem fognak járni, de szavaló- és mesemondó versenyen már többször szerepeltek. Fejlődhetnek, ügyes munkaerő lehet bármelyikből.
– Minden gyermekünknek lesz munkahelye, persze annak, aki dolgozni akar. Van olyan is, akire nagyon büszkék vagyunk, hogy elvégezte nálunk a mezőgazdasági szakiskolát, majd nehezen, de kijárta a líceumot, most pedig a mezőgazdasági főiskolán tanul, szeretne otthon, a szülőfalujában mezőgazdasággal foglalkozni, mérnökként. Ez annyira pozitív példa, hogy többen szeretnék követni – sorolta a teljesítményeket Major Melinda. Az oktató szerint az iskola nem tudja őket kiszakítani abból a közegből, amiből jöttek, nem is szabad, hiszen ők ott szeretik a legjobban, anyjuk, apjuk, családjuk mellett. Azt azonban már elérhetik, hogy ezek a gyermekek többre vágyjanak és tegyenek is a saját helyzetük megváltoztatásáért. Sőt, ha az ilyen többre vágyó gyermekek hazaköltöznek, kirángathatják a nyomorból ezeket a településeket, jó példával elől járva fejleszthetik azokat. Vagy legalább a gyermekeiknek majd többet adhatnak, megmutathatják, hogy jó tanulni, jó érzés jobbat építeni magamnak, mint amim van. Az oktató szerint az ajándékcsomagok is ezt a hozzáállást segítik elő.
„Húzd a fejedbe a pásztorkucsmát, Dávidka”
A tanárnővel folytatott beszélgetést követően a konferenciaterembe megyünk, ahova időközben átvonult a rokonság is. Minden résztvevő próbál a legjobb helyre, az első sorokba ülni, egyesek inkább vállalják, hogy végigállják a színpad szélén az előadást, csak hogy közelebbről követhessék gyermeküket. Majd végre elkezdődik a várva várt rendezvény, bevonulnak a gyerekek, indulhat az előadás. Minden fellépő makulátlan ünneplőben: fekete nadrágba szépen bedugva a fehér ing, a leányok nagy része fehér ruhácskában, fehér harisnyával, mindnek gondosan fonott haja. Az előadás előtt a szülők még biztatják, igazgatják a nebulóikat, hogy „húzd a fejedbe a pásztorkucsmát, Dávidka, gombold be az inged rendesen, palld le a szoknyád, lányom…” Pedig mindenki csodaszép…
– Minden évben karácsony környékén készülünk valami aprósággal, hiszen a karácsony előtti hetek az adventi készülődéssel telnek. A kollégiumban próbálunk ráhangolódni az ünnepre, igyekszünk jobbak lenni, odafigyelni egymásra – ez mikor sikerül, mikor nem. De igyekszünk, és ez nagyon, nagyon fontos. Az ünnepélyen pedig megmutatjuk a szülőknek, ismerősöknek, rokonoknak, hogy milyen ügyesek vagyunk – köszöntötte az érdeklődőket Balázs-Bécsi Gyöngyi, a Kallós Zoltán Alapítvány elnöke.
Az előadáson az idősebb, már szakiskolás leányok dalcsokorral s versekkel készültek, a negyedikesek betlehemest adtak elő, amellyel a szamosújvári betlehemes találkozón is részt vettek, míg a kisebbek pásztorjátékkal kedveskedtek. Mindenki a tőle telhető legjobbat hozta. Persze gyerekesen, éneklés közben azért piszmogtak, mocorogtak, egyesek a szoknyájukat igazgatták, mások a rokonoknak integettek minduntalan. Volt gyermek, akit nem érdekelt hol van a közönség, vagy a szomszédjának, vagy a háta mögött állónak énekelt. Közben azért minden forgatókönyv szerint haladt, senki sem tévedett, a gyermekek nagyon összpontosítottak, s figyelték a tancik irányítását. Az előadást közös éneklés zárta, gyerekek, szülők, testvérek és iskolások együtt énekeltek román és magyar karácsonyi dalokat.
Az előadás végén néhány gyermeket is megszólítottam, ám ennél rosszabb időpontot nem is választhattam volna egy beszélgetéshez: az előadás miatti izgalom, a viszontlátás öröme és persze az izgatottság, hogy végre megkaphatják az ajándékokat, teljesen lefoglalta a gyermekeket. Érthető módon nem nagyon volt kedvük velem diskurálni, de azért páran meséltek a karácsonyukról, elárulták, mit írtak az angyalnak.
Még az előadás előtt két kisangyalt próbáltam kérdezni, ám annyira megszeppentek, hogy a nevüket nem árulták el.
– Ti tudjátok, mit ünneplünk karácsonykor? – kérdeztem.
– Megünnepeljük Jézus születésnapját – érkezett rögtön a válasz.
– És hogyan szoktátok megünnepelni otthon a karácsonyt?
– …hát vendégekkel – haboztak kicsit a leányok.
A negyedikes Gergely Márton nagymamájával várta az ajándékosztást, társaságukhoz csapódott egy kisosztályos, 7–8 éves forma fiúcska. Marcika elárulta, a barátja most egyedül van, ha megkapta az ajándékát, egyedül buszra, majd vonatra ül, s hazamegy.
– Te mit írtál az angyalnak?
– Szép játékokat kértem és azt, hogy boldogok legyünk! A barátom pedig telekomándás autót kér, csak szégyellős, s nem is beszél jól magyarul – közölte Marcika.
– Otthon hogyan ünnepeltek karácsonykor?
– Karácsonykor feldíszítjük a karácsonyfát, játszom a nővérem gyerekeivel. Együtt lakunk, így együtt ünnepelünk. Szeretem a karácsonyt, mert együtt lehetünk – mondta.
Grúz Róbert szintén negyedikes, gaming fejhallgatót kért az angyaltól, és édességet.
– Szerinted mit rejt idén a cipősdobozod?
– Nem tudom, de nekem mindegy, mert én számítógépezni szeretek és a kutyámmal játszani – jelentette ki.
Ennél többet azonban egy gyermekkel sem tudtam beszélgetni, futottak játszani, beszélgetni, s állandóan csak azt lesték, mikor hívják már az osztályukat, hogy átvehessék a cipősdobozos ajándékaikat.
A vasárnap Kolozsváron összegyűjtött dobozokat az alapítvány munkatársai osztályonként kiválogatták, név szerint felcímkézték. Mivel sokkal több csomag gyűlt össze, mint ahány kisdiák volt, mindenki két-két dobozt kapott, jusson a testvérnek is. A válaszúti polgármesteri hivatal is adakozott, hatalmas édességcsomagokat készítettek a gyerekeknek.
Az osztályokat külön szólították, a gyermekek pedig türelmesen várták a sorukat, de közben mindenki rettenetesen izgult, az ajtóban toporgott, alig várta, hogy kibonthassa a saját, névre szóló ajándékdobozát, végre valami új játékot, ruhát kapjon, és közben magába tömhesse az édességet.
Németh Ildikó, a Kallós-alapítvány gazdasági vezetője segédkezett a csomagok kiosztásában, közben könnyeivel küszködve mesélt a gyermekek hányattatott sorsáról. Elmondta, ha a kolozsváriak nem adományoztak volna, ezeknek a gyermekeknek a döntő többsége nem kapott volna semmit karácsonyra.
– A gyermekek minden évben készítenek saját kicsi díszeket, amiket az ünnepi műsort követően a karácsonyi vásárunkban árulunk, egy lej darabja. De van olyan szülő, aki egyszerűen nem tudja megvenni a saját gyereke 3–4 díszét. Az alapítványnak van egy protokollalapja, amelyet például ilyen alkalmakkor használunk fel, s ha a szülőnek nincs miből, kifizetjük mi neki – mondta az alapítvány munkatársa, aki 30 éve dolgozik a gyermekekkel, és 30 év után sem tud könnyek nélkül mesélni sorsukról.
Meghatódva hagyjuk el Válaszutat, minden gyermek kacag, örömmel nézi doboza tartalmát, adja át a szülőnek, nem bír mindent tartani. Persze, az ilyen családoknál az öröm sohasem lehet teljesen felhőtlen. Hallom, amikor egyik anyuka mondja negyedikesforma kislányának, hogy gyalog kellett volna hazamenniük Bonchidára, de ennyi csomaggal kénytelenek lesznek stoppolni. A hidegben, ködben, december közepén...
ROHONYI D. IVÁN FELVÉTELE
