A versenyen kívül bemutatott The House That Jack Built (A ház, amit Jack épített) a tökéletes mű megalkotására törekvő, elátkozott művészként bemutatott elmebeteg sorozatgyilkos portréját rajzolja fel erőszakos és kegyetlen jeleneteken keresztül, amelyekben elsősorban nőket és gyerekeket végez ki a Matt Dillon által alakított pszichopata főhős. A provokatív alkotás egyben a 62 éves rendező életműve összegzéseként is értelmezhető.
Az ováció, amellyel a Hitlert éltető megjegyzései miatt 2011-ben a fesztiválról kitiltott Lars von Triert a hétfő éjszakai díszbemutató közönsége fogadta, egyértelműen kisebb volt 155 perccel később, a film végén, de azok, akik nem hagyták el a termet a sokszor elviselhetetlenül kegyetlen emberölési jelenetek láttán, lélegzetvisszafojtva követték végig és hosszan ünnepelték a mélyen depressziós alkotást a fizikai és lelki szenvedésről.
A film ugyanúgy értelmezhető a 2000-ben az izlandi énekesnő, Björk főszereplésével készült Táncos a sötétben című alkotásával Arany Pálmát nyerő Lars von Trier lelkifurdalásaként, mint hitvallásként arról, hogy vállal minden provokációt, amit eddig mondott és megmutatott a filmjeiben.
A keddi sajtóvetítésen is megosztotta a film az újságírókat: egyesek az idei fesztivál egyik legkiemelkedőbb és legradikálisabb alkotásaként értékelik, mások felháborodottságuknak adtak hangot a vetítés végén.
Lars von Trier ezúttal nem tartott sajtótájékoztatót, a vörös szőnyegen annyit mondott a fesztiváltévé kamerájának, hogy reméli, a nézők meg fogják érteni, hogy ez a filmje „talán egy kicsit más”.
A The House That Jack Built öt részből áll, és mindegyik egy „incidenst”, azaz a Jack nevű sorozatgyilkos egy-egy gyilkosságát meséli el, amelyeket az egyébként valaha építésznek készülő mérnök művészi alkotásokként értelmez. A férfi ugyanis végig kommentálja a filmet saját személyiségzavaráról, az őt foglalkoztató filozófiai problémákról, a morálról, a művészi tökéletességről, a vallásról és az elérhetetlen tudásról, mégpedig egy, a néző által nem látott, az erkölcsre, a szerelemre, a családra, a vallásra hivatkozó Verge nevű férfinak (Bruno Ganz) – mint egy pszichiáternek – meséli el a gondolatait.
A feketébe öltözött idős Verge, aki végig visszautasítja a sorozatgyilkos művészként való értelmezését, a film utolsó jelenetében jelenik meg csak saját valóságában, amikor a halálba vezeti Jacket.
Az eleinte még komikus jelenetek a piros teherautójával száguldozó Jack kényszerbetegségeiről, tisztasági mániájáról fokozatosan fordulnak át horrorfilmbe, amelyben az erőszakot korábbi filmjeiben is gyakran alkalmazó rendező semmilyen tabu elől nem hátrál meg: az érzéketlen, végtelen nyugodt és intelligens főhős kínzásokat, gyerekgyilkosságokat, női testcsonkítások hajt végre, majd a holttesteket a háza pincéjében lévő hűtőkamrában tárolja.
A film megidézi Lars von Trier korábbi filmjeinek híres jeleneteit, és utalás történik a rendezőnek a botrányt kiváltó, Hitler iránt megértő kijelentésére is, amikor Jack a náci vezérre és minden más diktátorra, valamint a német hadsereg repülőire mint „ikonokra” tekint, és hosszan monologizál a tökéletes bűn szépségéről.
(Borítókép: Lars von Trier és Matt Dillon. Fotó forrása: Festival de Cannes/Facebook)
