„Panahi nagy reménye, hogy bemutathatja a filmjeit Iránban, mindenekelőtt az utolsót. Azt is bevallhatom, hogy többször is elmondta, nem baj, ha a filmjét nem mutatják be Cannes-ban. De azt viszont reméli, hogy majd vetítik egyszer Iránban. Ez az, ami tényleg foglalkoztatja” – fogalmazott a vágó.
A három iráni nő portréját felrajzoló Három arc a második iráni film az Arany Pálmáért versengő hivatalos versenyprogramban Aszgar Farhadi kétszeres Oscar-díjas rendező Nyílt titok című alkotása után, amely a fesztivál nyitófilmje volt. Farhadi egyébként Cannes-ban nyilvánosan is kérte hazája hatóságaitól, hogy engedjék elutazni saját filmjének cannes-i bemutatójára rendező- és honfitársát, egyben versenytársát is a fesztiválon, Dzsafar Panahit, akit politikai okokból 20 évre eltiltottak a filmezéstől és a külföldre utazástól is.
Panahi nem jöhetett el Cannes-ba, de lányai és a főszereplőnői a szombat esti díszbemutató előtt felvonulhattak a vörös szőnyegen, ahol a francia kulturális miniszter, Francoise Nyssen fogadta őket. A díszbemutatón a rendező helye a terem közepén végig üres maradt, de a stáb tagjait ovációval ünnepelte a fesztiválpalota 3 ezer fős közönsége a vetítés végén.
Ugyanez történt szerda este az orosz Kirill Szerebrennyikovval is, aki azért nem lehetett jelen a Nyár című versenyfilmjének a bemutatóján, mert egy színházi állami támogatás elsikkasztásának állítólagos gyanúja miatt moszkvai otthonában házi őrizetet rendeltek el ellene.
A Három arc teljes illegalitásban készült az iráni hegyekben, és a filmet ismeretlen módon csempészték ki az alkotók a perzsa országból.
Előző filmjéhez, a Taxi Teheránhoz hasonlóan – amely 2015-ben elnyerte az Arany Medvét a Berlinalén – a rendező a Három arc című filmjében is a fikció és a valóság kettőségével operál, és önmagát helyezi a történet középpontjába az egyik leghíresebb iráni színésznővel, Behnaz Dzsafarival együtt. Mindketten saját magukat játsszák a fiktív történetben.
A két országosan ismert művész egy rövid felvételt kap a mobiltelefonjára egy színésznőnek készülő lánytól (Marzijeh Rezaei), akit felvettek a teheráni színművészeti főiskolára, de aki öngyilkossággal fenyegetőzik egy barlangban. A lány azt szeretné, ha a színésznő meggyőzné a konzervatív családját, engedjék el Teheránba tanulni, és ne kényszerítsék férjhez egy ismeretlenhez. A rendező és a színésznő elindul az észak-iráni hegyi faluba, hogy kiderítse: tanítványuk tényleg bajban van-e, vagy csak egy tehetséges színésznő és a felvétellel próbára akarja tenni a tanárait, vagy pedig manipulált felvételt juttatott el valaki hozzájuk.
A két ismert fővárosi művész meg is érkezik a világvégi faluba a török határhoz, ahol a jelenetek egy jelentős része Panahi gépkocsijában játszódik, hiszen a szabadságától megfosztott rendező egyedül ott van biztonságban, s így számos, az iráni társadalmat érintő kérdést; a szabadság hiányát, a nők sorsát és öntudatosságát, a hagyományok jelentőségét tudja virtuóz módon megmutatni, másrészt a tévésorozatokból ismert sztárszínésznőért rajongó falu lakóival az olasz neorealizmusra jellemző humorral teli anekdotákat él át. Ezek a jelenetek egyértelmű utalások a két évvel ezelőtt elhunyt, A cseresznye íze című alkotásáért 1997-ben Arany Pálmát elnyerő Abbasz Kiarosztami filmjeire, aki Panahi mestere volt.
A Három arc a neurotikus sztárszínésznő, a konzervatív férfiak által irányított faluban megvetett szabad és tehetséges, művésznek készülő lány és egy, az iráni forradalom óta a faluban visszavonultan élő híres festőnő portréján keresztül egy igazi feminista és társadalomkritikus alkotás. A film egyben három művészgenerációról is szól: a múlt, a jelen és a jövő női sztárjainak egymásra találásáról egy válsághelyzetben.
„Panahi egyszerre van jelen és hiányzik. Talán ez is értelmezhető üzenetként: a fizikai jelenlétet megszüntetheti egy hatalom vagy az idő, de a művészi jelenlét, amely a művészettörténetet írja, soha nem szüntethető meg” – mondta Cannes-ban a film vágója.
Benhaz Dzsafari, a film főszereplője úgy véli, hogy „a szomorúságunk valamelyest enyhül, amikor érezzük az empátiát magunk körül és azt, hogy az embereket mennyire érdekli ez a film”. „Úgy gondolom, hogy Dzsafar Panahi nagyon nehéz időket élt meg az elmúlt években, de úgy érzem, hogy ez egy választás is a részéről, amihez ragaszkodik. Hű marad ehhez a választáshoz, jól ismerem” – tette hozzá.
Az 57 éves iráni rendező először kapott meghívást a hivatalos versenyprogramba, de a cannes-i fesztivál más válogatásaiban rendszeresen szerepeltek a korábbi alkotásai, 1995-ben A fehér léggömbbel elnyerte a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamera-díjat.
Dzsafar Panahit 2011-ben hat év börtönbüntetésre ítélték, amiért támogatta a Mahmúd Ahmedinezsád ultrakonzervatív elnök újraválasztása ellen tiltakozó 2009-es tüntetéseket, és 20 évre eltiltották a filmezéstől, a külföldre utazástól és a médianyilatkozatoktól.
Az iráni film a Screen brit szaklapban szavazó külföldi újságírók és a Le Film francais magazin által megkérdezett francia kritikusok ranglistáján is az élvonalba került a kínai Csia Csang-ko (Ash is Purest White) a lengyel Pawel Pawlikowski (Hideg háború) és az orosz Kirill Szerebrennyikov (Nyár) rendezők alkotásai mellett.
(Borítókép: Sajtótájékoztató a filmstáb egy részével. Fotó forrása: Festival de Cannes/Facebook)
