Először akkor tört rám a sírás, amikor az utolsó előtti tanítási hét végén a gyerekek hazahozták a pizsamás zsákokat. Kiszedegettem a mosnivalót, s törölgettem a könnyeim, mert rájöttem, hogy már csak egyszer kell hétfőn reggel két zsákot készítenem, nem lesz több közös ovis déli szundi, vagy az ottalvás elleni közös lázadozás. Legalábbi ilyen felállásban nem.
Ezzel aztán rám szakadt a temérdek sok feledhetetlen pillanat. Folytak a könnyeim, s újra megelevenedett előttem az első ovis napja a nagylegénynek. Kegyetlen idők voltak, hisz az alig háromévesemet úgy kellett az oviajtóban hagynom, hogy még az épületet sem ismertem. Maszkos óvók ragyogó szeme bíztatott, hogy minden rendben lesz, anyai szívem mégis összetört kicsit, amikor az intézmény ajtaja bezárult a kismanóm mögött. Hosszú percek teltek el a kerítés mellett állva zokogva, siratva a GYES ideje alatt megtapasztalt önfeledt szabadságot. Nem győztem kivárni a megszabott órát, amikor érte mehetek, s újra együtt lehet a kiscsapat.
Aztán eszembe jutott az első közös tesós ovis nap, amikor Matyi – büszke bátyként – kézen fogva vezette be a Mókusok csoportjába a megszeppent Pannát. Később, a déli alvás rendjén, hogy kishúgának könnyebb legyen az idegen helyen alvás, fejtől-lábtól fektetve úgy helyezkedett, hogy egymás kezét foghassák. Már akkor meghatódva néztem ezt a képet, amikor a Tündéróvók egyike elküldte megnyugtatásul, hogy minden rendben, Anya, nem kell aggódni, a kicsi lány (is) jó kezekben van.
Mióta ugyanabba a csoportba járnak, hihetetlenül erős szövetség alakult ki a kismanóim között: együtt pusmogtak az anyák napi meglepiről, amit hétpecsétes titok alatt őriztek, vagy egymást segítve ismételgették a tanult mondókákat, énekeket, s ha olykor valamelyikük hiányzott, a másik képviselte a csapatot, s minden apró történésről beszámolt a betegeskedőnek, nehogy bármiről is lemaradjon. De egymás szavába vágva mesélték azt is, ha olykor valami kiemelkedően vicces történt, alig lehetett leállítani őket a hahotázásból.
Olyan jó volt együtt figyelni, ahogy az oviban csíráztatott paszuly itthon tovább növekedett, s hol a Pannáé, hol a Matyié lett hosszabb, de az esti suttogások során számolták ki azt is, hogy pontosan hány darab édességet kell vinnie Pannának a vakáció előtti szülinapi ünnepléshez, felsorolva minden csoporttársat, dadust, óvót, szakácsnénit, aki érintett.
Együtt dumálták meg azt is, hogy ki-kibe szerelemes, s Panna számtalanszor elmondja még most is, hogy tudja, hogy neki Matyi a tesója, ő akkor is belé szerelmes, s akkor is ő a legszerencsésebb lány a csoportból, mert ő Matyi mellett alhat éjszaka is, nem csak délben.
Most azonban lekerült a Mókusok közül a Matyi mágnese, az őszi szülinaposok faágáról az ő levele, utoljára adták haza a pizsamás zsákját, a cserecipőit, kiürítettük a zöld lufi jeles kisszekrényt, s ezzel Matyi átkerült a Mókus csapat örökös tagjainak sorába, akik szívükben őrzik az itt kapott sok-sok kincset.
Az évek során sokszor elhangzott egyikük vagy másikuk részéről, hogy: nem megyek oviba, nem akarok korán kelni, az utóbbi napokban azonban igencsak szomorúan számolgatták a megmaradt közös napokat. Amikor először megbeszéltük, hogy alig maradt húsz belőlük, Matyi könnyes arccal kérdezte: “Anya, akkor én már soha nem mehetek többé oviba? Ez nagyon szomorú! Én még szeretnék óvodás maradni!” Látva szomorkodását, Panna is rákezdett: “Nem lehetne, hogy én is inkább már iskolába megyek? Nem akarok Matyi nélkül ovizni! Az nem lesz jó! Inkább vele megyek az iskolába, amúgyse vagyok már kicsi!”
Bármennyire is tudom, hogy ez az élet rendje, elérkezett az idő, megérett rá a legényke, s az iskola sok-sok érdekes kalandot tartogat, nem tudok nem gondolni arra is, hogy ilyen szabadság és felhőtlen időszak, mint amilyen az óvodában volt, már nem lesz. S amikor könnyes szemeimet látva az ovis ballagás után azt kérdezi a nagylegényem, hogy Anya, te miért sírsz? Csak még jobban elérzékenyülök, hiszen tudom, ők így ketten együtt már nem lesznek a mesékkel és szeretettel elvarázsolt Mókus csoport tagjai.
Panna marad, Matyi megy, s megfordul a kocka, hiszen néhány évvel ezelőtt még Pannával mentünk délután Matyiért, ősztől azonban a nagylegény fog elkísérni, hogy hazahozzuk a kicsi lányt. Közben pedig abban reménykedem, hogy ez a kialakult huncut szövetség csak erősödni és gazdagodni fog, amikor esténként majd egyik is, másik is beszámol a saját ovis és immáron sulis élményeiről.
A most induló vakációban pedig igyekszünk szívben és lélekben rákészülni és hangolódni az előttünk álló új fejezetre.
