Elnézést kell kérnem a gyerekgyártás határon onnani és inneni imperatívusza miatt szenvedő honfitársaimtól, mert némileg szeszes állapotomban odaléptem a bájos anyukához, a négy gyerek anyjához, és miközben átöleltem és megpusziltam, köszönetet mondtam a négy gyerekért. Tudom tévedtem. Egy „tenyészkancát” – ez a mai mainstream sajtóban a hasonló nőnemű lények hivatalos titulusa– kitüntettem nem csak szeretetemmel, de hálámmal is.
Ez a szeretet és hála ugyanis – sokak szerint – nem neki járt volna ki, hanem másoknak. Akiknek az egyenlőségéért és az emberi jogaiért én is bármikor hajlandó vagyok ugyan síkra szállni, még ha ez nagyjából fölösleges is. Őket is az isten vagy a természet (én inkább a másodikra voksolnék) tette olyanná, amilyenek mi mások vagyunk: emberré. Tehát ugyanannyi helyük van a világban, mint minekünk úgynevezett heteroszexuálisoknak.
De van valami különbség. Egy homoszexuális nőt vagy férfit nem azért puszilnék meg és mondanék neki köszönetet, mert úgy érzem, hogy nemzeti közösségem fennmaradásának garanciái, hanem bizonyosan csak azért, mert ehhez – sajnos még ma is – bátorság szükségeltetik, ragaszkodnak a jogaikhoz. Joggal.
A probléma csak az, hogy sokan úgy vélik, nekem azért, mert nem csak őket tudom szeretni és tisztelni – szégyenkeznem kéne. Nem tudok.
Hálás vagyok a fiaimnak nem csak azért, mert unokákkal láttak el, hanem azért is, mert nem ítélik meg azokat, akik ezt nem tehetik. Főként azért, mert ők, akik megtehetik, meg is teszik azt, amivel a romániai magyar közösségnek és nekünk szülőknek, akik továbbadtuk nekik a Világmindenség legcsodálatosabb ajándékát, az életet, némiképpen tartoznak.
Nekem soha éltemben eszembe sem juthatott volna, hogy a feleségem valamiféle tenyészkanca, aki kizárólag azért szül gyerekeket, mert Ceaușescu elvtárs parancsba adta. Nem ezért történt. Abortusz törvény ide vagy oda. (Ámbár az korántsem stimmelt, hogy nem ránk bízta a dolgot és főleg az időpontot.) Vártuk őket. Mert ez az élet rendje. S az élet gyerekek nélkül puszta vegetálás.
Tudom, örökbe is lehet gyereket fogadni. Nemes gesztus. S valóban sok mindent „jóvá tehet”. Helyeslem tehát, magát az egyneműek házasságát is beleértve. De ebből a nemes gesztusból, mely – akárhogy venném – csak mások nemes, vagy éppenséggel meggondolatlan gesztusain alapulhat, nem vagyok képes össztársadalmi modellt fabrikálni.
És egyébként is bűnös lehetek. Fatális félreértésben leledzem. Mert minek a gyerek? A robotok és a mesterséges intelligencia úgyis megold majd mindent. Talán. Sőt, egyesek szerint bizonyosan. Csak abban nem tudok hinni, hogy a mesterséges intelligencia valaha is helyettesíthet bennünket, embereket. S ha megtenné, az – nekünk embereknek – miért lenne annyira jó? Az meg mindennek a teteje, hogy akik az ellenkezőjét gondolják, az emberi jogokra, a humanizmusra, a szolidaritásra és egyebekre hivatkoznak.
Úgy tűnik, az emberiség halála az emberi nyelvek szétrohadásával veszi kezdetét. Azzal, hogy minden fogalmunk az ellenkezőjét kezdi jelenteni. És azzal, hogy ezt a zűrzavart manapság egyfajta sajtószabadságnak titulált cenzúrával lehet, sőt – maholnap – kötelező megtámogatni.
Tudom, megöregedtem, fokozatosan kihullok a posztposztmodern civilizációból. Valószínűleg így van rendjén. A józan eszemről azonban – minden jel szerint engem is elfuserált a haladás útjából eltakarítandónak minősülő gyalázatos múlt – egyelőre képtelen vagyok lemondani. Még akkor is, ha a múlt gyakorta tényleg gyalázatos volt, s a jelen is az, sőt – kevés dologban vagyok bizonyos, de ebben talán igen – a jövő is az lesz.
Újólag elnézést kell kérnem. Mindenkitől.
Már csak azért is, mert soha nem hittem, hogy – még ha meggyőződéssel vallanám is – bármiben is kizárólag nekem lehetne igazam.
