Így történt ez most is, a színházban, az idősek városi karácsonyi ünnepségén. Előre látóan a csaknem teljesen üres második emeleten foglaltam helyet, a jótékony félhomályban. A színpadon az egyik fővárosi színház primadonnája énekelt, piros fellépő ruháján a strasszok épp a szemembe csillantak, de nem ettől indultak meg (majdnem) a könnyeim. Nem is attól, hogy a nótákon edzett énekhang némileg hamis csengéssel adta elő a karácsonyi dalt. Ennek a dalnak az egyik sora („Sok régi emlék, sok régi hang,/ Köztük most újból kisgyermek vagy…) miatt kezdett elszorulni a torkom, mert ha túl gyakran nem is, de a színház sötétjében időnként persze eszébe jutnak az embernek azok a régi idők, amikor még kisgyermekként tudott örülni az ünnepnek. Amikor az egyre fogyó decemberi napok még nem a vészcsengőt jelentették, figyelmeztetésül, hogy csak a munka és a tennivalók száma gyarapodik, az idő, amikor mindezt el lehet intézni, nem. Amikor még csak azon kellett töprengeni, hogy vajon az angyal meghozza-e az áhított ajándékot, mekkora lesz a karácsonyfa, és esetleg milyen filmet nézzünk majd meg este, vacsora után, a tévében. Akkor természetesnek tűnt, hogy szentestére valahogy minden összeáll, minden a helyén van, talán még hittem is, hogy valahol a Jézuska keze is benne lehet a dologban. Aztán észre se vettem, mikor kerültem át lassan a másik oldalra, amikor egyre nagyobb részt vállaltam abból, hogy minden a helyén legyen. Mikor kerültem át a szó szoros értelmében is a konyhaasztalnak arra az oldalára, amelyiken a munka nagyobb része zajlott, mikor lett az addig családi konyhafőnök anyukámból segéderő, majd mikor váltotta fel immár őt is a fiam ebben a minőségben. Ha valamiben valóban érzem, hogy a karácsony a család ünnepe, akkor számomra ez a folytonosság adja azt a biztonságot, hogy van kiért és miért törekedni a meghittségre, az ünnepi hangulat megteremtésére. Pedig lássuk be: talán ez a része a legnehezebb a dolognak, hiszen ma már az utca minden szegletéből és a boltok összes zugából árad felénk (akár már októbertől is) az erőltetett hangulat, ezért a sok fény- és hanghatástól alig tudjuk már megtalálni magunkban az ilyenkor szükséges csendet.
Lehet, hogy ezért hatott rám ez a dal (Karácsonyi álom a címe egyébként, ha valakit érdekelne), mert azt juttatta eszembe, hogy a kisgyermeki lét önfeledtsége, a szülőkbe (és az angyalokba) vetett ősbizalom kell ahhoz, hogy megtaláljuk odabent az ünnepvárás örömét, felnőttként pedig már csak ennek az emlékéből tudunk táplálkozni. És persze a szeretteink mosolyából. Karácsonyra én ezt a mosolyt kívánom mindenkinek, annak reményében, hogy egy picit magunkkal tudunk majd vinni belőle az év többi napjára is.
