A dokumentumfilm az 1965 és 1989 közötti időszakot vizsgálja, az alkotásban erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, fotóriporterek, könyvkiadással foglalkozó értelmiségiek mesélik el, milyen volt akkoriban a munkájuk. A filmben a Csibi Lászlótól már megszokott narratívát látjuk: a történet személyes reflexiók, visszaemlékezések nyomán korabeli dokumentumokkal, újságcikkekkel, felvételekkel tarkítva körvonalazódik. A rendező A szocializmus hátsó bejáratát Erdélyi Lajos (1929–2020) fotográfusnak ajánlotta, akitől a film ötlete és címe is származik. A dokumentumfilmben megszólalók többek között arról is mesélnek, hogyan játszották ki a Sajtóigazgatóság cenzorait. Szilágyi N. Sándor elmondta, akkoriban az újságírók – amellett, hogy elvégezték a rájuk bízott feladatot – megpróbáltak a munkájukhoz valamilyen pluszértéket hozzáadni, sajtótermékeiket mögöttes tartalommal megtölteni, így az olvasóknak is meg kellett tanulniuk „áthallásosan olvasni”, kutatni a sorok között. Ezt a cenzorok is tudták, akik folyton a rejtett utalásokat keresték, ebből sokszor abszurd helyzetek születtek. A Sajtóigazgatóságot 1977 nyarán felszámolták, ezután saját munkájukért a felelősséget az újságírók és a szerkesztők vállalták, akikben ekkorra már egyfajta öncenzúra alakult ki.
A szocializmus hátsó bejáratának egyik fontos témaköre a hatalom kiszolgálásának problematikája. A sajtó munkatársai ezzel mindannyian a maguk módján küzdöttek meg, Szilágyi N. Sándor úgy fogalmazott, mindig azt keresték, hogyan tudják a helyzetet a hasznukra fordítani. Ezt Tibori Szabó Zoltán is megerősíti, aki a filmben felidézi Kányádi Sándor Zászlóhajtás című rendszerdicsőítő versét, amelynek megírása valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy kiengedjék a börtönből Páskándi Géza írót – Kányádi tulajdonképpen életet próbált menteni azzal, hogy a verset megírta. Tibori Szabó Zoltán ugyanakkor másik fontos problémára is rávilágít: az akkori generáción hatalmas nyomás uralkodott, valamilyen szinten áldozatok voltak, sokan nem tudtak elszámolni a lelkiismeretükkel – itt a kollektív alkoholizmust, valamint Szilágyi Domokos öngyilkosságát is említi.
„Azt fogják hinni, hogy egytől egyig bolondok voltunk” – hangzik el a film végén Szilágyi N. Sándortól, aki a vetítés utáni beszélgetésen kifejtette, szerinte Csibi László filmje csak az első rész, kezdet a Ceauşescu-éra sajtótörténetének feltárásában. Hozzátette, nem könnyű átlátni azt, hogyan működtek, alkottak, az akkori körülményeket nehéz mai szemmel megérteni. „Ez nagy színjáték volt, ahol mindenki tudta, hogy a másik milyen szerepet játszik” – mondta Szilágyi. Nehezményezte, hogy a rendszerváltás után az emberek megalkuvó kollaboránsnak titulálták őket. „Fel sem merült, hogy azt mondják, abban a rendszerben a mi hozzáállásunk hatékony volt” – fogalmazott.
A beszélgetés végén a közönség is kérdezett, Maksay Ágnes rendező, dokumentumfilmes úgy vélte, az alkotás a felszínt kapargatja, a filmből a félelmet, a vívódást, a korszakot övező bizonytalanságot hiányolta. Elmondta, az ő generációjából sokan disszidáltak, az itthon maradottakban pedig az irodalom, az olvasás tartotta a lelket. Szilágyi N. Sándor egyetértett abban, hogy olyan filmet is lehetne forgatni, amely bemutatja a bizonytalanságot és a szorongást, ugyanakkor azt is megjegyezte, abban az időben a kollégáival sokat nevettek, viccelődtek, játékot csináltak abból, hogyan tudnak egy-egy írásnak tartalom nélküli, de minél hangzatosabb, magasztosabb címet adni. Elmondta, azért is volt fontos, hogy a görcs alól néha felszabaduljanak, mert a hatalom a félelemre épített. „Ha nem volt félelem, nem volt hatalom” – mondta, majd hozzátette, érdemes azt is figyelembe venni, hogy a Ceauşescu-rezsimet mindenki másképp élte meg: akik Bukarestben éltek, sokszor jobb helyzetben voltak a kolozsvári vagy marosvásárhelyi emberekhez képest.
(Borítókép: Csibi László, Szilágyi N. Sándor és Papp Attila Zsolt a vetítés utáni közönségtalálkozón / Fotó: Radu Norbert/Filmtettfeszt)
