Az egyik közösségi hálón például annak kapcsán estek egymásnak az emberek, hogy abból a pénzből, amibe a metró megépítése kerül, mennyi más hasznosabbat lehetne megvalósítani. Mert például két regionális kórházra vagy 1600 iskolára is futná a metró árából.
Persze az eredeti posztnak nem feltétlenül volt szándéka bármiféle vitát kiváltani, meglátásom szerint egyszerűen csak azt próbálta érzékeltetni, mit is jelent egymilliárd euró, vagyis egy ekkora befektetés. Mert egy hétköznapi ember számára az egymilliárd euró csupán egy szám: akkor se járna ennyi pénz a kezében, ha kilenc élete lenne, mint egy macskának. Sokkal könnyebb hát elképzelni nem magát a pénzt, hanem például azt, hogy ebből az ország összes régiójának tizenkét nagyobb városát összekötő bicikliutat lehetne építeni. Vagy azt, hogy ebből az összegből 400 villanymozdonyt lehetne vásárolni, ami az állami vasúttársaság teljes árammeghajtású flottájának felújítására elegendő lenne. Vagy 1666 trolibuszt, ami több, mint az ország városainak teljes trolibusz-szükséglete.
Az azt vitató kommenteknek, hogy nem lenne jobb mégis metró helyett iskolákat vagy kórházakat építeni és azokat a 21. századi igényekhez méltóan felszerelni, van némi igazságalapjuk. Meg azoknak is, akik a vasúti infrastruktúrában uralkodó állapotokra panaszkodnak. Igen, úgy van az ország ezzel az egymilliárd euróval – ami még nincs is –, mint a munkásember fizetés előtt, amikor munkába menet arról álmodozik: mi lenne, ha találna 100 lejt a földön. Aztán rájön: azt se tudná, melyik lyukat tömje be vele, annyi helyre kellene az a pénz. Kipótolhatná vele a villanyszámlát, de a gázt is. Vehetne egy cipőt, de akkor nem lesz új kabát.
Félretehetné a gyerek ballagására, de az asszony is menne fodrászhoz. S mire eljut idáig, rádöbben: egyszerűbb, ha nem talál 100 lejt a földön…
Valahogy így van ez az egymilliárd euróval is: rengeteg, mégsem elég szinte semmire, ha azt nézzük, mi mindenre kellene az országban. Sőt lehet, hogy még a metróra sem elég, miután kiderült, hogy a tervezett útvonalnak egy jó nagy sótömb állja útját, ami bonyolítja a kivitelezést és növeli az azzal járó költségeket. Bár, ha azt vesszük, hogy egy régi mondás szerint a só aranyat ér, ez akár jó hír is lehet: csak ki kell termelni, s máris kijön belőle a metró ára… Vagy ha mégsem, a metróállomáson majd sóbarlangot lehetne kialakítani, így, miközben várjuk a metrót, kiélvezhetjük a sóterápia jótékony hatásait is.
Vicc ide, vicc oda: ha nem lesz regionális kórház, sok új iskola, háromezer kilométer bicikliút és 400 új villanymozdony Romániában, az nem a kolozsvári metró miatt nem lesz. Már ha egyáltalán megvalósul a kolozsvári metró, hiszen még mindig csak a különféle tanulmányoknál tartunk, a kivitelezésre, de még a tervezésre szóló versenytárgyalást sincs kiírva, mint ahogyan a befektetés finanszírozására írandó pályázatok első betűje sincs még papírra vetve. Ilyenformán pedig kár arról vitatkozni, hogy mire lehetne inkább költeni a még meg nem talált egymilliárd eurót, mint ahogyan azt sem a közösségi hálókon mindenhez (is) értő kommentelők kell megmondják, hogy a metró megoldás-e vagy sem Kolozsvár és a hozzá tartozó metropolisz-övezet forgalmára. Hagyjuk ennek a megállapítását inkább a szakemberekre. Mert könnyű a szó, de nehéz a só.
