Babits biztos, a mai irodalomról még nem tudni, milyen

(Borítókép: A kritikus működéséről beszélgetett Bányai Éva, Vallasek Júlia, Balázs Imre József, Szkárosi Endre FOTÓ: KEREKES EDIT)

Nem kell feltétlenül irodalmi (sem irodalomkritikusi) kompetenciákkal rendelkezni ahhoz, hogy értő olvasóvá váljunk – hidalta át a szakmabeliek és az egyszerű irodalomfogyasztók közötti vélt vagy olykor nagyon valósnak érzékelt szakadékot Bányai Éva irodalomtörténész, -kritikus, a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékének tanára, aki elismerte: kritikusi énje billegő, ugyanis nem szeret rosszat írni szövegekről, ezért csak olyan szövegekkel dolgozik, amelyeket jónak tart. Ebben szerinte az is szerepet játszik, hogy egy kritika megfogalmazásához legalább kétszer el kellene olvasni egy művet, ám ha az eleve nem jó, akkor nem szeretné kétszer elolvasni, amikor annyi jó könyv vár elolvasásra.

Ha irodalmi lapja lenne, lemondana arról, hogy holisztikusan átfogja a teljes irodalmi világot, ugyanis ez nem megvalósítható, inkább brandingelne Vallasek Júlia irodalomtörténész, -kritikus, műfordító, a kolozsvári BBTE tanára. Irodalmi lapjában arról írna, milyen könyveket olvasnak bizonyos emberek, személyiségek, vagy kiválasztana egy alkotógenerációt, például a harmincas éveikben járó költőket, és azok műveire reflektálna.

Vallasek Júlia szerint a szakmai irodalomkritika és az olvasói élménycentrikus reflexió nem konkurenciái egymásnak, az olvasói recenziók inkább segítik a kritikust, aki mondjuk arról írna elemzést, hogy az adott szerző új regényében hogyan alakul a jellemformálás, felszabadítják a kritikust a feladat alól, hogy egy ajánlószerű bekezdést is leírjon tanulmányában. „A nem szakmabeli olvasók éppen azért, mert nem kötik semmiféle szabályok és az élményre tudnak figyelni, behozhatnak olyan hangokat, akár marginalizált csoportoknak is a hangját témaként, amely a szakma vagy a szakszerű kritikát művelő kritikusnak éppen vakfoltja lenne, és ez képes stimulálni, új ötleteket adni” – fogalmazott Vallasek Júlia, aki ezt nagyon fontosnak tartja.

A kiadók nagyban befolyásolják, hogy milyen könyvek kerülnek a nyilvánosság, az érdeklődés középpontjába, kiadói nyomás határozza meg, hogy éppen milyen irodalmi alkotásokról értesülünk, olvashatunk, mely könyvek népszerűek. Bányai Éva szerint a magyar irodalom az utóbbi években erősen próza- és regénycentrikus, a kritikusok is inkább regényekről írnak. Vallasek Júlia úgy véli, ezt nagyon jól irányítja a nemzetközi média is, egy Booker-díj kapcsán rengeteg szöveg, kritika jelenik meg, nemcsak irodalmi folyóiratokban, hanem szélesebb fogyasztói rétegekhez eljutó napilapokban is. 2015-ben megjelent Angol keringő című kötetében ő maga olyan könyvekről is írt kritikát, esszét, tanulmányt, amelyeknek akkor még nem volt magyar fordítása.

– Feltűnt, hogy amit én olvasok, amire kíváncsi vagyok, magyarul nem létezik, még azok szerzőitől sem jelent meg semmi magyarul. Észrevettem, miről kérdeznek a nem irodalmár ismerőseim, figyeltem, mit olvas egy orvos, állatorvos, egy könyvelő. Egyre gyakrabban jöttek vissza olyan nevek, amelyek magyar fordításban nem jelentek meg, ha románul igen, akkor úgy olvasták. Elkezdtem ezekről írni a 2000-es évek vége felé. Azóta úgy látom, hála a népszerűségüknek, a kiadók elég szépen rácuppantak ezekre a könyvekre, szerzőkre. Ami még mindig hiányérzetem, hogy nem életműveket fordítanak, hanem amikor egy díj kapcsán egy kis reflektorfény kerül a szerzőre, akkor gyorsan kihozzák a díjazott könyvet, vagy esetleg azt, amit megfilmesítettek, miközben lehet, hogy az életműnek pont nem a legfényesebben csillogó gyöngyszeme kapta azt a díjat vagy készült belőle film, és utána a többi könyv már nem jön elő – fejtette ki Vallasek Júlia, aki a Szabadságnak elmondta, „nem professzionális” olvasó ismerőseivel nagyon jó beszélgetései voltak például Kazuo Ishiguro, J. M. Coetzee, Haruki Murakami, Herta Müller, Margaret Atwood könyveiről.

Szkárosi Endre költő, műfordító, irodalomtörténész, a budapesti Szépírók Társaságának elnöke szerint az irodalom egy kicsit deffenzívában van, az erőteljes kritika igen ritka. „Nem kell jóvá vagy rosszá minősíteni egy könyvet, ha elhelyezzük egy gondolati térben és értelmezzük, akkor a helyére kerül” – fejtette ki. Bányai Évával gyakorlatilag egyetértenek abban, hogy a szakkritika kivár, egy-egy alkotásról csak 10–15 évvel annak megjelenése után mond véleményt. Bányai Éva felidézte, hogy annakidején az egyik első Bodor Ádám-kritika hamarabb megjelent, mint Bodor Ádám kötete, és olyan szöveg volt, hogy kvázi feljelentésszámba ment, ezzel szemben Szkárosi Endre is úgy látja, ma már az irodalmi kánonnak a határterületein mozgó, vagy azokon kívül eső szövegek esetében nincs kritika, ezzel szemben a közvetlen, olvasói reflexió sokkal rugalmasabb, gyorsabb, részben ösztönös, de tudatos. Szakkritikus ismerőse 15 évvel ezelőtti kijelentését idézte: inkább Babitsot olvas, mert arról lehet tudni, hogy jó, míg a mai irodalomról még nem lehet tudni, hogy milyen.

A kortárs kritika helyzetét firtató beszélgetéssel megalakult a Kolozsvári Szépírókör, alkotásaiból felolvasott Selyem Zsuzsa, László Noémi, Szkárosi Endre, Visky András, Sánta Miriám, Tompa Gábor.

Műveikből felolvastak a szerzők: Selyem Zsuzsa, László Noémi, Szkárosi Endre, Visky András, Sánta Miriám, Tompa Gábor