Az orvos-sebészképzés kezdete Kolozsvárt

            A 18. században nemcsak tájainkon, hanem az egész Habsburg Birodalomban kevés volt az orvosdoktor. Csak a főurak és a gazdag polgárok igényelték segítségüket. Nem is mind orvoskodtak, jó részük tanári állást vállalt, s csak mellékesen gyógyított. Példa erre az unitárius püspök Csanádi Pál, a nagyenyedi kollégiumi tanár Pápai Páriz Ferenc, vagy a kolozsvári Pataki Sámuel református professzor. 

            A szélesebb néprétegek gyógyászati ellátását a borbély-sebészek végezték. Őket a céhrendszer szabályai szerint képezték ki. Úgy 10 éves korukban elszegődtek egy mester mellé, akinek inasai, s gyakran háziszolgái is voltak öt évig. Jóformán ellesték a mesterséget, majd vizsgát követően a céh felszabadította őket. Ezt követően vagy három évig legényként vándoroltak egyik mestertől a másikig, néha külföldi tájakon is, elsajátítva szakmájuk titkait. Végül jelentkezhettek mestervizsgára. Itt be kellet bizonyítaniuk a céh atyamestere és másik két mester előtt a tudásukat. Többek között sebkötözésből, érvágásból, foghúzásból, kenőcskészítésből, bajusz- és hajnyírásból álltak ki próbát. Siker esetén lakomát kellett adniuk, s kérésre felvették őket a céhbe. Mint ifjú mesterek betársulhattak valamely másik mester mellé, vagy saját műhelyt nyithattak. Ehhez viszont külön engedély kellett a helyi hatóságoktól. A céhes képzés meglehetősen változatos színvonalú volt, csak a gyakorlatra irányult, az anatómiai-élettani ismereteket alig oktatták. 

Kötelezővé tették az állami diplomát 

Mária Terézia 1761-ben meghatározta a sebészvizsga menetét, sőt előírta, hogy lehetőleg orvos is vegyen részt a vizsgáztatáson. Már korábban, 1752-ben a királynő szorgalmazta, hogy a megyék és nagyobb városok állandó orvost, sebészt alkalmazzanak. 1772-ben Kolozsvárt 3 okleveles orvostudor működött, és 6 sebész, akik csak céhes igazolvánnyal rendelkeztek. Képzett bába egy sem volt. 

A királynő 1770-ben egységes törvénnyel szabályozta az egész birodalom egészségügyi rendszerét. Ez a sebészekre vonatkozóan kikötötte, hogy a céhtől kapott felszabadító levél mellett államilag elismert tanintézetben letett vizsga alapján nyert diplomával rendelkezzenek. Csak így kaphattak gyakorlási engedélyt vagy foglalhattak el megyei/városi állást. A törvény külön fejezete foglalkozott a bábaképzéssel. A szülésznők ezután csak akkor gyakorolhattak, ha valamely szülészmester vagy orvosdoktor előtt bizonyították jártasságukat, s erről igazolást kaptak.

A rendelet alkalmazásához szükségessé vált olyan állami képzésrendszer felállítása, amelynek keretében a sebészek, bábák megszerezhessék az ismereteket és vizsgát tegyenek. Ezért a birodalom mindegyik országában, tartományában sebész- és bábaképző intézeteket állítottak fel. Ahol működött egyetem, ott annak keretében, az Orvosi kar függelékeként. Más helyen az akadémiákhoz kapcsolták őket. Így indult be a nagyszombati (utóbb pesti) egyetemen 1774-ben a sebészképzés. Kolozsvárra két és fél századdal ezelőtt, 1775. január 26-án nevezett ki a királynő egy anatómia-sebészet-szülészet tanárt, az osztrák származású és magyarul sem tudó Joseph Laffer személyében. Ő korábban a bécsi egyetemen szerzett sebész- és szülészmesteri diplomát, doktorátussal nem rendelkezett. Tanszékét az akkor még egyetemi rangú Akadémiai Líceum keretében állították fel, mint annak egyik „osztályát”, utóbb karként sorolták be. 

Bábaoklevél háromhetes kurzus után

Laffernek kettős feladata volt. Egyéves kurzus keretében a már felszabadított sebészlegényeket megtanította az anatómiai, élettani, sebkezelési és szülészeti tudományos ismeretekre, s utána levizsgáztatva őket hivatalos igazolást, később diplomát adott nekik. Olyan fiatalok jelentkezését is elfogadták, akik ugyan nem járták ki az inasság éveit, de legalább két-három gimnáziumi osztályt elvégeztek. A másik feladatot a bábák képzése jelentette. A Főkormányszék útján évente meghirdették a megyékben a kolozsvári, eleinte háromhetes bábakurzust, amelyen a jelentkező nők ösztöndíjat is kaphattak. A sikeres vizsgát követően bábaoklevélhez jutottak. Addig a bábák egymástól tanulták el mesterségüket. Többségük még írni-olvasni sem tudott. Laffer rendelkezésére a líceum egyik épületében tan- és bonctermet létesítettek, s ott mutatták be a hallgatóknak az emberi test titkait. Kórház nem lévén még a városban, a gyakorlati oktatásra alig volt lehetőség.

A sebészképzés minőségét javította, hogy 1782-ben felállítottak egy állatorvosi tanszéket, amelyre a brassói születésű, valószínűleg Bécsben képzett Peter Fuhrmannt nevezték ki. Neki a lovak és szarvasmarhák gyógyítása mellett főleg állatjárványtanra kellett oktatni a fiatalokat. A Monostor-kapu mellett telket kapott az állatgyógyászat művelésére. 

Laffer munkásságával a diákok az 1790-es évek elejére egyre elégedetlenebbek voltak, mert nem ismerte a helyi nyelveket. Úgyhogy 1792-ben tanársegédet állítottak melléje, aki magyarul és németül is előadta a tárgyakat. A tordai származású Horváth Ferenc sebész- és szülészmester lett az első „adjunktus”. 

A legelső román orvostanár

A harmadik tanári kinevezést az erdélyi országos szemorvos, Johannes Molnár kapta, aki Bécsben szerzett diplomát, s hírnévre tett szert szemműtéteivel. Évente három hónapon át tartott Kolozsvárt kurzust és gyógyított is. Latin nyelvű beköszöntő beszédét kinyomatta. Akárcsak Fuhrmann, ő is három nyelven, a német mellett magyarul és románul tartotta előadásait. 1812-ben nyugdíjba vonult. Szeben vidéki román ortodox családból származott, s így ő lett a legelső román orvostanár – lévén, hogy Bukarestben csak 1858-ban indult meg a sebészképzés. Ioan Molnar Piuariu néven a román felvilágosodás jelentős személyiségeként tartják számon, aki román nyelvkönyvet és német–román szótárt is összeállított. 

A képzés színvonalát lényegesen emelte, hogy 1793-ban a kórtan és élettan is katedrát kapott. Erre először a belga származású André Etienne orvosdoktort nevezte ki az uralkodó. Halálát követően 1800-ban a Bécsben doktori diplomát szerzett Incze Mihály kapta meg a tanszéket. Kolozsvári református papcsaládból származott, így ő volt az első magyar tanára az intézetnek. 

Laffer 1798-ban bekövetkezett halála után, a következő évben Johannes Eckstein pesti diplomás sebészdoktor örökölte meg a hármas tanszéket, de ő már 1808-ban távozott a pesti egyetemre. Az első orvostanár volt, aki Kolozsvárról Pestre került. Utóbb sokan követték a példáját, s ott váltak igazán híressé. Eckstein utóda a háromszéki székely családból származó, Bécsben diplomát szerző Keresztes Elek orvosdoktor volt. Ő 1809-től haláláig, 1831-ig töltötte be a tanszéket. A kezdeti korszaknak még a szamosújvári örmény eredetű Bruszt Elek volt a jelentős  alakja. Sebész- és szülészmesteri diplomával foglalta el 1812-ben a Horváth nyugdíjazásával megürült adjunktusi állást, öt év múlva pedig, Fuhrmann halála után, elnyerte az állatgyógyászati tanszéket. 

Mindenkit az anyanyelvén kellett tanítani

Az első évtizedekből nem maradt fenn a hallgatók jegyzéke. Évente vagy 5-6 sebészi és 10-14 bábadiplomát adhattak ki. A sebészképzés 1800-ban két évfolyamos lett. Míg az Akadémiai Líceum bölcsészeti és jogi karán latinul tanítottak, itt ismételten megparancsolták, hogy mindenkit az anyanyelvén kell tanítani. Ez azt jelentette, hogy vegyesen folytak az előadások, a tanár mondta az ismereteket latinul, németül, s ha kellett magyarul és románul is. A kórházi gyakorlatot Incze Mihály vezette be, amikor egy 12 ágyas kórtermet kapott a katonakórházban. Ez a Mátyás király szülőházban működött. 1818-ban megnyílt az Országos Karolina Kórház, s ennek főorvosa, Szőts József 1830-tól itt kezdte fogadni a hallgatókat, majd 1836-ban rendes tanári kinevezést kapott a felállított belgyógyászati tanszékre. A kórház 1827-ben költözött át az óvári egykori exterciára-zárda épületébe. Ezután ott folytak a sebészeti és gyógyászati előadások. A bonctani, kórtani, élettani előadásokat 1821-től, a Farkas utcai új líceumépület felépítésétől (ma a Báthory István Líceum épülete), annak földszintjén, a kocsikaputól balra eső öt helyiségben tartották. Itt volt a boncterem és hullaraktár is. 

Erdély minden részébe eljutottak a Kolozsvárt végzettek

1837-re megfogyatkozott a tanárok száma. Keresztes halála után nyilvánvalóvá vált, hogy a három főtárgyat nem lehetett egyetlen előadóra bízni. Az 1817-ben beiktatott új adjunktus, Pfenningsdorf Antal, valamint az új szemésztanár, Judenhoffer Mihály orvosdoktor vitte vállain az intézetet  az állatgyógyász Bruszt mellett. Így 1837-ben meghirdették az intézet átszervezését, ami lényegében három tanszék betöltését jelentette. A bonctan-szülészet tanszéket Csíkszeredai Szabó József, a kórtan-élettanit Szilágyi Miklós, a bevezető tudományokét (vegytan, fizika, növénytan) Joó István nyerte el. Mindhárman orvosdoktorok voltak. Az eddigi szemésztanár, Judenhoffer átment a sebészeti tanszékre. Így hat tanárral már szinte egyetemi szintre emelkedett a képzés. 1834-től három évfolyamon tanítottak. Ekkoriban 20 körüli volt a diákok száma, évente 8–10-en végeztek. Az egyhónapos bábatanfolyamoknak 20-on felüli hallgatója voltn. Rendre Erdély minden részébe eljutottak a Kolozsvárt képzett sebészek és szülésznők. 

Sebészi diplomanyomtatvány fejléce 1840-ből

Jelentős változások az 1848-as forradalom után

Jelentős változásokat hozott az intézet történetében az 1848-as forradalom. Utóbb két tanárról is kiderült, hogy részt vett a megmozdulásokban. Szilágyi Miklóst, az élettan professzorát állásvesztésre ítélték. A Judenhoffer utódaként sebészetet tanító Ábrahám Bogdán helyzetét ugyan sikerült tisztázni, de végül ő is lemondott az állásáról. Ráadásul a Királyi Líceum is megszűnt, átalakult. Ennek keretében már 1818 óta a sebészképzés az Orvos-sebészi Tanintézet elnevezéssel működött. A forradalom leverése után a jogi oktatást nem lehetett magyar nyelven újraindítani. A bölcsészeti tanfolyamot beleolvasztották a gimnáziumba, úgyhogy az Orvos-sebészi Tanintézet 1850-ben teljesen önállósult, orvosigazgatót kapott Szőts József személyében. Csíkszeredai Szabó József tanárt pedig Szebenbe parancsolták a Helytartósághoz a magyar iskolaügy előadójául. Így sokat tehetett intézetéért is. 

Lényeges újdonság volt, hogy 1851-ben felállították a Karolina Kórház keretében a Szülőintézetet. Ide csak a hajléktalan, többnyire megesett nők jöttek szülni, de rajtuk gyakorlatozhattak a bábajelöltek. Az önkényuralmi rendszer az intézetet is azonos rangra emelte a birodalom többi sebészképző egyetemi intézetével. Az állásokat pályázat útján, az intézet rangsorolása alapján töltötték be, a tanársegédeket évente nevezték ki. Az intézet négy tanszékéhez járt ezután segéd. A diplomák nemcsak Erdélyben, hanem az egész birodalomban érvényesek lettek. Azt is elrendelték, hogy 1857-től németül kellett előadni, de erre tulajdonképpen nem került sor, mert kisegítő nyelvként a magyart és a románt is használták. Viszont megtörtént az a kínos helyzet, hogy 1856-ban a bécsi Franz Zahnt nevezték ki az állatorvosi katedrára, aki aztán öt év alatt sem tudott megtanulni magyarul, úgyhogy 1861-ben, a magyar tannyelv bevezetésekor  kénytelen volt távozni. 

Az 1850-es évektől az intézet két alapembere Szőts József, majd ennek 1858-ban bekövetkezett halála után Csíkszeredai Szabó József volt. A tanszékek osztódtak, s a tanárok elég gyorsan váltották egymást. Csíkszeredai Szabó megszabadult a bonctan előadásáról, maradt csak a szülészeten. A bonctan új professzora 1854-től Lenhossék József volt, aki már akadémikusként távozott 1859-ben a pesti tanszékére. Világhírre tett szert. A sebészeti tanszékre 1852-ben Nagel Emilt nevezték ki, nyugdíjazása után 1871-től Brandt Józsefé lett a tanszék. Ő 1872-től a kolozsvári egyetemen teljesítette ki a pályáját, a legnagyobb magyar sebészek egyike lett. Szőts belgyógyászat katedrájára átpályázott Csíkszeredai Szabó, úgyhogy a szülészetet versenyre írták ki, 1862-ben Maizner János, Semmelweis egykori tanársegéde kapta meg. Ő volt az intézet utolsó igazgatója, szintén az egyetemen folytatta munkáját. Legmaradandóbb műve az Orvos-sebészi Tanintézet 1890-ben kiadott története. 

A kórtan-élettan tanszéken a magyar orvostudomány három nemzetközi rangú egyénisége váltotta egymást: Jendrássik Jenő, Margó Tivadar, Balogh Kálmán. Mindegyikük Pestre igyekezett, ahol az akadémiai tagságot is megkapta. Az 1867-ben kinevezett Láng Gusztáv korai halála miatt már nem tudta a tanítást megkezdeni Kolozsvárt. A tanszéket kettéosztották, utolsó professzoraik, Machik Béla és Török Aurél az egyetemen folytatták pályájukat. A bonctan tanára Lenhossék távozását követően Czifra Ferenc volt, akit szintén egyetemi katedrára méltattak. 

Sokat fejlesztették a tanintézetet az utolsó tanévekben

Az utolsó tanévekben, már a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fennhatósága alatt sokat fejlesztették a tanintézetet. Kiegészítették tanári karát, a kórbonctan és törvényszéki orvostan számára felállított tanszékre Genersich Antalt nevezték ki. Ő az egyetemi kar alapembere lett, a magyar orvostudomány egyik büszkesége. Kolozsvárt és a budapesti egyetemen is betöltötte a rektori széket, az akadémia tagjává választották. A szemészeti tanszéket csak 1872 januárjában töltötték be Schulek Vilmossal, a bécsi egyetem tanársegédével. Novembertől az egyetemen tanított, de már 1874-ben átpályázott a fővárosi egyetemre. Kiérdemelte az akadémia rendes tagságát.

Az utolsó, 1871/72-es tanévben az intézetnek 10 tanszéke volt. A tanári kar 8 tagja kinevezést kapott a Kolozsvárt 1872 őszén megnyílt egyetemre. Az egyetem alapítását kimondó törvénycikkely a tanintézet bezárását is kimondta, de tulajdonképpen az átfejlődött egyetemi karrá. Az oktatás pont ugyanazon – rosszul felszerelt – helyiségekben folytatódott, mint azelőtt. 

A 97 éven át működő kolozsvári tanintézet 32 tanára és 38 tanársegéde megközelítőleg 1100 sebészt és 1500-nál több bábát készített fel az erdélyi egészségügy szolgálatára. Történetét az évforduló kapcsán monográfiában dolgozzuk fel.