Beszélgetés Kányádi Sándor költővel
Verseit már évtizedekkel ezelőtt tanultuk az iskolában. Verseit szerettük-szeretjük, mint olyan lélek- és elmegyönyörűségeket, amelyekről alig hihető a létezésük. Kányádi Sándor Prima Primissima Díjat kapott – és ez minden erdélyi magyar ünnepe tud lenni. Akkor is, ha magát a Költőt választott városa, Kolozsvár, ahol évtizedekig élt, nem tudta annyira szeretni, hogy ne váljon hűtlenné a Fekete-piros legendás szerzőjéhez. A Szabadság egy 20 évvel ezelőtti nagyinterjúval járul hozzá az ünnepléshez. Egyberostált verseiből készült, Valaki jár a fák hegyén című kötetének megjelenése okán, alig hét évvel a rendszerváltás után beszélgetett a költővel Tibori Szabó Zoltán, amikor az egész erdélyi magyar társadalom még úton volt új identitása, szerepe keresésében. Beszéltek kommunizmusról, udvari költészetről, hitről és csalódásról, az irodalom aktuális szerepéről és jövőjéről, besúgásról, nyelvről, nemzetiségről, könyvről, lehetőségekről. „Várom, hogy jöjjenek a most készülő, megváltó fiatalok” – mondta az interjúban – bízzunk benne, hogy még ha soha nem mondaná is el, de úgy gondolja: azóta immár megérkeztek. Tibori Szabó Zoltán interjúja a Szabadság 1997. augusztus 30-i számában jelent meg, majd számtalan lap átvette (többek közt a bukaresti A Hét, a budapesti Kritika). Fogadják szeretettel. (K. E.) (Az alcímek utólag kerültek az eredeti szövegbe – szerk. megj.)
— Valaki jár a fák hegyén című könyved kolozsvári bemutatóján mondtad: sajnálod, hogy a kötet „egyberostált versei” közül kimaradt néhány olyan, az ötvenes években írt „vonalas” költemény, amelynek — esetleg „magyarázó szöveggel” kísérve — ott lett volna a helye. Gondolod, hogy Kányádi Sándortól elvárják a magyarázkodást?
— Félreértetted. A kort kellene bizonyos utalásokkal megmagyarázni. Azt, hogy például hogyan jött létre annak idején egy ilyen vers. Mert képmutató az, aki azt mondja, hogy sohasem voltak társadalmi megrendelések. Mi ebben nőttünk fel, s idejekorán megtanultuk Majakovszkijnak a társadalmi rendelésről szóló törvényeit. De tulajdonképpen Petőfi Sándor is ezt mondja: „Ha nem tudsz mást mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent fát félretedd.” Akkoriban, ifjúságom idején, hittem az eszmében. Abban az időben az epikai hitel az volt, hogy például Csángóföldön magyar iskola működött, és Bákóban magyar tanítóképző tagozat. A baj azzal kezdődött — és lelkiismeret-furdalásaim voltak miatta —, hogy a népi demokráciát nem tudtam úgy dicsérni, ahogyan azt elvárták tőlem.
A vers, mint rendelt szabóság
— Miért? Hiszen azt mondod, hittél benne...
— Egy darabig még lódítottam is. Például édesapám nem állt be a kollektív gazdaságba, s emiatt leseperték a padlást, ahogy mondani szokás. Azt mondtam neki: igaz, de én ingyen tanulok, s a húgomat Udvarhelyen ingyen tanítják. Persze, mivel édesapám nem állt be a téeszbe, nem kaptunk ösztöndíjat, úgyhogy szenet lapátoltam, és szerkesztő lettem.
— Hol voltál akkor szerkesztő?
— Az Irodalmi Almanachnál, az Igaz Szó elődjénél. Huszonegy éves voltam, amikor ötvenben, egy faliújságra írt versemnek köszönhetően az akkor tizenhét éves pattanásos kamasz, Páskándi Géza barátom — isten nyugosztalja — felfedezett. Ő akkor az Ifjúmunkás munkatársa volt. Következő útja alkalmával már meg is rendelt tőlem egy békeharcos verset az aratásról. Mondta, hogy tizenkét sor legyen, a rímképletet és a ritmust magam határozhattam meg. Elnevettem magam, hogy mi ez, rendelt szabóság? Azt mondta: az. Tehát megírtam a tizenkét soros, páros rímes, tizenkét szótagos verset. Meg is jelent az Ifjúmunkásban — így kezdődött. Egy év múlva már az Irodalmi Almanach szerkesztője voltam. S én írtam Páskándi Gézának levelet Bukarestbe, hogy írjon verset, s a verseit felülbíráltam. Volt eszmény akkoriban! Persze, tudjuk, hogy mit csináltak a krisztusi eszményből is: inkvizícióig fajult. De amikor azt mondták, hogy magyarul, anyanyelven lehet iskola, főiskola, egyetem, mezőgazdasági, színművészeti, meg amit akarsz, a rendőr is magyarul beszélt, még a Zsil-völgyében is, akkor igenis hittünk benne.
Tegnap láttam a tévében a vargyasi kastélyról egy riportfilmet. Mutattam is a feleségemnek, hogy itt én is „avattam”: Udvarhely vármegye első kollektív gazdaságát. Én voltam az ünnepség egyik vezérszónoka, s ezt meg is írtam. Megjelent az említett Irodalmi Almanachban Vargyasi ősz címmel. Közben láttam, hogy baj van, hogy édesapámmal mit csinálnak, de még mindig erőltettem ezt a hitet. Nagyon nagy, ma is szereplő neveket tudnék említeni neked, akik, amikor Sztálin elvtárs meghalt, azt mondták nekem, ha most nem írok gyászverset, nem vagyok igazi költő. Éreztem ennek a súlyát: mert nem tudtam írni. Azzal vágtam ki magam — mert annyi eszem azért volt —, hogy Majakovszkij is csak egy év elteltével tudott Leninről verset írni. Így haladékot kaptam, s aki időt nyer, életet nyer alapon a vers elmaradt. Isten látja lelkemet, megírtam volna, ha ízlésem s az akkori igazságérzetem megengedte volna. Nem vagyok hős, de valamilyen otthonról hozott paraszti becsület megóvott attól, hogy olyasmiről mondjak dicséretet, amiben megingott a hitem.
— A legfiatalabbak már 1990-ben szóvá tették, követelték, hogy a múlttal el kell számolni. Ez pedig itt — mondták-írták —, ahol „udvari költészet folyt”, nem történt meg. Mi erről a véleményed?
— Nekem a múlttal nincs semmilyen elszámolnivalóm. Ami volt, az én múltam is. És hazudik, aki azt mondja, hogy nem az övé is. A legszélsőségesebbek ismét a proletariátusra hivatkoznak, a nacionalizmusnak és a volt internacionalizmusnak újabb szövetkezését tapasztaljuk. Hongkongot most nyelte el a nagy szocializmus, s nem tudjuk, mi lesz a volt Szovjetunióban. Kétszer jártam Dél-Amerikában, s kissé túlozva azt mondanám, hogy ott most kezdik tanulni az Internacionálét, s a papok vezénylik. A társadalmi igazságtalanságokra valamilyen gyógyírt mindig kell keresni.
— S az írástudó felelőssége?
— Az igazi írástudónak a saját lelkiismeretével a legnehezebb elszámolnia. És különben: senki sem számoltathatja el az írástudót, mert az íróféle embert senki nem választja, senki nem delegálja. Az írás olyan, mint a szerelem: egy ember dolga, azé, aki szeret. Az pedig nem követelheti meg, hogy viszontszeressék. Remélheti ezt, s jólesik, ha bekövetkezik. De azt a valakit, aki írásra adta a fejét, és az életében nem ártott senkinek, azt milyen alapon akarják „visszahívni”? Az író le sem váltható! A nagy gyónás — ahol csontra vetkőzik az ember, az idegszálait fölfedi, hogy azok horzsolhatók, s szikráznak, vágnak —, az más. Az viszont az író magánügye.
Luxusló, luxuskutya, luxuskönyv
— 1989-ben lezárult egy korszak: az írással foglalkozó ember számára a metaforákba burkolt mondanivaló korszaka. Milyennek látod az irodalom mai helyzetét-szerepét, s milyennek a jövőjét?
— Ha az irodalomnak olyan nagy világmegváltó szerepe lett volna, talán nem jutunk ide. Az irodalomnak az a szerepe, amely a régi rendszer nemzetiségi létében volt, az nem tér vissza, s ne is térjen. Annak idején a kolozsvári Igazság számára készített Kántor-interjúban mondtam el először, hogy a nemzetiségi lét szellemi lét, egyetlen anyagcsere-lehetősége az írás és ezen belül a vers. Mindent metaforásítani kellett, nem volt közéletünk, nem volt szabad sajtónk. Nevek mitologizálódtak akkoriban. Ha februárban Sütő Andráséknál nyitva volt az ablak, s András azt mondta: — Éva, úgy érzem, hogy jön a tavasz! —, s ezt valaki meghallotta, már a sarkon elmondta másnak: — András azt mondta, hogy jön a tavasz! Ilyen szerepe is volt az irodalomnak, ám ez a szerep megszűnt. Versben is elmondtam: fölfeslettek a metaforák / mint valami viseltes dunyhák / pihéik közt már csak a moly rág / szétfújni a szelek is unják.
Ausztriai magyarok között jártam nemrég, s ott sem csak az a baj, hogy Petőfiről nem hallottak, Rilkéről sem hallottak.
— Nem ebbe az irányba haladunk?
— Amit az emberiség génjeiben egyszer átörökített, arról nehezen mond le. A ló, a kutya és a könyv három régi társa az embernek. A motornak, a riasztónak már sikerült a lovat és a kutyát a luxuszónába száműznie. Jól érzik ott magukat. Persze, lecsökkent a hatáskörük, kilovagolnak rajta, megsimogatják a fejét, és a tévében hirdetett tápokat vesznek nekik. A könyv is nagyon jól érzi magát luxuskönyvként. Nekem is van kétezer márkás kötetem, de az én álmom mégsem ez, mert papír köntösben is szeret a könyv szolgálni. A könyv tovább fogja kísérni az embert.
— A kisebbségi irodalom nemzetmegőrző erőként működött. Az irodalom szabadsága mennyiben változtathat szerinted ezen a funkcióján?
— Már nem látom a romániai magyar irodalomnak ezt a szerepét. A mi irodalmunk regionális bajnokságot játszott eddig, edzőmérkőzéseket tartott idáig az életben maradás érdekében. S éppen a nyitásnak és az Internetnek köszönhetően most kijuthat akár a nemzetközi mezőnybe is. A nyelv és a nemzetiség megőrzése nem az irodalom dolga, hanem a parlamenti képviseletünké, meg az újságírásé és az utca emberéé. A közteherviselésnek a nagyon nehéz súlya leesik az irodalom válláról, s most meg lehet mutatni, hogy érdekessé tud-e válni, tud-e valami érdekeset mondani, megállja-e a helyét. Miről szólt eddig az irodalom? A születésről, az életről, a halálról, az örömről, a bánatról, a szerelemről, a tájról. És pluszban, nálunk, szólt a nemzetiségi sorsról is. Most ezt az utóbbit kiiktatjuk, s hadd lássuk, tud-e valami érdemlegeset mondani a többiről? Itt aztán jöhet az egyetlen elszámoltatás: a kritika.
Politikusaink a metaforatojásokból bújtak ki
— Az írástudó az elmúlt években kénytelenül ugyan, de beleártotta önmagát a politikába. Ma is ott van még, a politikust helyettesíti, aki csak most formálódik. Nem gondolod, hogy esetleg majd nehezére esik onnan kivonulni?
— Áldozatosnak tartom a munkájukat, végtelenül sajnálom őket, és drukkolok nekik. Markó Bélának mondtam a múltkor: Szolidaritásból nem írok verset, mert nem vagy versenyhelyzetben. — Íróink és költőink kénytelenek voltak elvállalni ezt a feladatot, mert nem volt más, aki elvállalja. Politikusaink a metaforatojásokból bújtak ki. Eltelt hét év, s várom, hogy jöjjenek a most készülő, megváltó fiatalok. Az igazi íróembernek az effajta szereplés mindig csak nyűg volt, s azt hiszem, hogy csakis népe iránti elkötelezettségből vállalta a politikus szerepét. Ha a kivonulás fájdalmat okozna neki, akkor az nem igazi író. „Egy kis független nyugalmat, / melyben a dal megfoganhat”, ahogy azt Arany János mondta — azt hiszem minden igazi íróembernek ez a vágya. A tehetségtelen emberrel van mindig baj, az akarnokkal, az ügyködővel, a könyöklővel, de sokszor az is nagyon fontos és szükséges. Aki akváriumban akar lenni, hogy lássák, folytonos reflektorfényben, az majd magára vessen.
— A kötetben is láttam, hogy az utóbbi években keveset írtál. Ennyire komolyan vetted a nyugdíjazást?
— Még nem telt el a fele, s ebben az esztendőben ez a mai volt a hatvankettedik olvasótalálkozóm. Ezt Brassótól Brüsszelig, Párizsig és Szatmárcsekétől Szabadkáig vedd, s számítsd hozzá, hogy utazásban mennyi fáradtságot jelent. Van úgy, hogy naponta két-három találkozót tartok. S bőbeszédű ember vagyok, hiába mondom, menjenek haza, három-négy órát is beszélek egyik-másik helyen. Brüsszelben négy órát tartott a találkozó. Sokszor arra sem marad időm, hogy a kis riportermagnómba belemondjam, aznap merre jártam.
— Azt mondtad, jó lett volna az ötvenes évek néhány versét belevenni a kötetbe, esetleg széljegyzettel, a kort magyarázó szöveggel kiegészítve. Most ezt megfordítanám: olvasóként kíváncsi lennék, s izgalommal lapoznék egy olyan kötetet, amely ezekből a széljegyzetekből vagy kormagyarázatokból állna. Nem kellene megírni ezeket a széljegyzeteket?
— Gondoltam rá, hogy megírjam néhány versemnek a keletkezéstörténetét. Csakhogy ez már plágiumnak számítana, mert megjelent Szabó Lőrinc verseinek gyűjteménye saját széljegyzeteivel.
Az emlékírónak nincs joga valakit lebesúgózni
— Hagyd ki a verseket, és írd meg a széljegyzeteket... A generációd kötelessége lenne...
— Igen, kötelességünk lenne ezt megírni. De élő személyekről és azok hozzátartozóiról azért nem etikus írni — főképp, ha életükben megjelenik —, mert vagy csonkított, vagy csúsztatott, vagy elhallgatott — nem mond igazat. Joga sincs az emlékírónak megírni a teljes igazságot — bizonyos emlékiratokkal fenntartásaim is voltak —, mert nincs joga például valakit lebesúgózni. Lehet, hogy az volt, de valakinek az utódait senkinek sincs joga megbélyegezni. Ezt tehát nem tartom etikusnak. Nemrég írtam a fölfeslett metaforákról egy egymásba kapaszkodó történetet, amelyben éppen azzal a korral néztem szembe, amikor az irodalomban mitologizált nevek jelentek meg.
— Mit gondolsz, abból az irodalomból mennyi lesz a maradandó? Huszonöt-ötven év múlva mennyit értenek majd meg belőle?
— Várj, nem erről van szó! Ha abban az időszakban valaki írt egy drámát, lehet ugyan, hogy annak volt egy ahhoz a korhoz szóló aktuális mondanivalója, de ha az a dráma igazi irodalmi ábrázolás volt, hús-vér figurákkal, ahol — realista irodalomban gondolkodva, mert azon nőttem fel — jellemek vannak, azok az igazat el fogják mondani akkor is, ha a műből nem érződnek ki a korabeli utalások. Ezek Shakespeare-ből sem érződnek ki, pedig valószínűnek tartom, hogy az ő idejében is voltak ilyenek. Ugyanez a helyzet az abszurddal is. Különben az abszurd is realizmus, sőt, az élet a legnagyobb abszurd, s az irodalom csak annak gyenge vetülete. Az igazi irodalom, ha mintegy tükröt tartva a természetnek — ahogyan az a Hamletben van — mutatja fel kora arcát, azon nem fog az idő.
Egy irodalom egy nép számára készül
— Melyik számodra az igazi irodalom?
— Nézd... Az eddigi: Arany János, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, akiről nem illik manapság beszélni... És folytathatnám kortársakkal is.
— Miért nem illik Móriczról beszélni?
— Mert senki sem beszél róla... Az az érzésem, hogy „nem illik” róla beszélni. Úgy elfelejtették, mintha nem is lett volna a világon. Pedig műveit ma is sokszor kezembe veszem. Vagy Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós... Egy irodalom egy nép számára készül. Ha szerencséje van, mások is odafülelnek. De: hogy kis nép, kis ország — nem is tudom, hogyan nevezem, minden viszonylagos, nem létszámban mérik az embert, mint ahogy nem singgel — irodalmának az angolban vagy a franciában is sikere legyen, eleve reménytelen dolog.
— Van-e kedvenc versed?
— Sajátom? Azt szoktam mondani: az, amelyiket még nem írtam meg.
(Fotó: cultura.hu)
Alább Tibori Szabó Zoltán születésnapi köszöntőjét olvashatják, amellyel Kolozsvár törlesztenivalójából próbált egy töredéket pótolni. Megjelent a Szabadság 2009. május 9-i számában.)
Születésnapi üzenet Kányádi Sándornak*
Nyolcvanadik születésnapodra üzenjük mi, akiket kezdettől fogva patronáltál: jobb’ szerettük volna személyesen, szemtől szembe elmondani neked a gratulációnkat, erőt, egészséget, hosszú életet kívánva. De nekünk, úgy látszik, mindig kevesebbel kell beérnünk annál, amire vágyunk, pedig te tudod a legjobban, hogy számunkra a remény mindössze „a megtartó irgalom” és „a gondviselő félelem” keveréke.
Beláthatod magad is: be kell érnünk az üzenettel, amelyet erre az újságpapírra, egyetlen támaszunkra és fegyverünkre rábízunk, ismét csak reménykedve, hogy eljut majd hozzád, és jóérzéssel tölt el, ha nem egyéb, legalább az a tudat, hogy odahaza, az örök városodban, hiányzol sokaknak, akik – ha itt lennél – körberajonganának jókívánságaikkal, meghallgatnák újra meg újra utcasarkon, szerkesztőségben, színházelőtérben vagy bárhol másutt, „fától fáig” elszavalt soraidat, amelyekkel örökké tanítani akartál bennünket, hogy jobbak legyünk, hogy legyünk jobbak.
Üzenjük, hogy az erőfeszítésed végképpen nem volt hiábavaló, mint őseink a pergamentekercseidet elraktároztuk a lelkünkben, s amikor féltő gonddal elővesszük, kibontjuk és betűzzük őket, hálát adunk a sorsnak, hogy hozzánk tartozol, és közöttünk mondtad el mindazt, amit el kellett volna valamennyiünknek mondanunk, de akkoriban – és mostanság nemkülönben – sokaknak nem volt hozzá bátorsága, vagy csak egyszerűen nem találtuk meg a szavakat. Nem úgy találtuk meg a szavakat, nem oly könnyedséggel, ahogyan azok a te intésedre előjöttek, s ha mégis, azok nem azon a hangon szóltak, amelyen a te megénekelt citerád akár a jég alól is, ezért bíztuk mi tereád a nótát, a szót, hogy sáfárkodjál vele becsülettel.
Üzenjük: tudjuk, hogy te ezt meg is tetted. Csak a fizetség maradt el néha, aztán egyre gyakrabban, s egyre nagyobb tételekben; nem fizettük meg a szavaidat, a rímeidet, azok dallamáért is adósok maradtunk, fizetség nélkül maradt, hogy megtanítottál a látomásra, s azt sem egyenlítettük ki, hogy itt jártál és jelképekről daloltál közöttünk. Mert mint annyi minden egyéb, ez sem rajtunk múlott. Mi csak szeretetben tudunk fizetni, ezért írom ezt az üzenetet is, hogy régi áttűnésként érezzed újra, mint amikor figyelmeztettél rá: „a magamfajta/ hegedősnek/ vérét veszik a/ tehetősek”. Mert megóvni mi a „vérvételtől” sem tudtunk, de bármennyire szerettük volna, és bármilyen nekikeseredetten is próbálkoztunk, még attól sem, hogy a városod ne legyen hűtlen hozzád, ne adjon okot arra, hogy ezen a jubileumon, amelyen önfeledten kellett volna együtt ünnepelnünk, be kelljen érnünk az efféle, feléd legfeljebb újabb adósságokat halmozó üzengetéssel.
Üzenjük neked a születésnapodon: törleszteni akarunk. És nemcsak azért, hogy szünet nélkül tanítottál az anyanyelv és a magyar ember tiszteletére, de mások megbecsülésére is, a mások nyelve iránti tiszteletre, és nem csupán amiatt, hogy túlélésre oktattál és türelemre intettél folyvást, hanem annak a nagy igazságtalanságnak az okán is, amely téged e városban ért, s amelyről pontosan tudjuk, hogy milyen mélyen megbántott. Kevés azt mondanunk, hogy sajnáljuk, mert ez ebben az esetben mit sem jelent. Nem mellékes, hogy nem mi tettük ezt veled, hanem az élet, a történelem, mégis magunkra vesszük ezt a hatalmi tévelygést, és most mi kérünk téged türelemre mindaddig, amíg a törlesztésre felkészülünk.
Azt üzenjük: vissza kell térned mihozzánk, mert a te folyód „csak egy patak”, amelyet „a kíváncsi Hold”-ad néha visszafolyat, miért kellene tehát neked ott lakni a nagy folyam mellett, amelynél lassan már csak a gyűlölet folyama nagyobb. Vedd tehát újra a válladra a világegyetemet, és gyere vele vissza miközénk, őrzeni együtt azt a kevés emberséget, felebaráti szeretetet és pillogó lángot, ami benne még megmaradt.
Üzenjük, hogy téged sosem fog elhagyni az idő, mert mi ezt az idő(k)nek sosem fogjuk megengedni, amíg az isten minket veleddel együtt éltet. Aztán úgyis „sötétlő maggá” nyomnak össze, és csillaggá válunk, hiszen megígérted, de persze, könnyű a csillagnak fénylést ígérnie a porszemnek.
*lapunk önzetlen barátjának, a Minerva Művelődési Egyesület tiszteletbeli elnökének
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
