Az erdő elhallgatott...

Puha, meleg fényben nyújtózkodik a júniusi erdő. Az első tavaszi mámoron túl van már a Hajtás-völgy csalitja. Tollas apróságokkal teltek meg a fészekaljak pihés ölei s a szárnyas zenekar májusi scherzója komoly andantéba szelídült. Megnyugvást keresni jöttem ide a városvégi erdő fái közé, beszívni az avar tömör illatát, és megízlelni a forrásvíz hűvös zamatát. Kis nomád sátram is először napozik a téli pihenés után. Új köntöst kapott tavasszal, rőt barna vásznára terep színfoltokat, hogy jobban belesimuljon a fények és árnyékok tarka mimikrijébe. Most alig tíz m[éterre] tőlem úgy belevész az irtás bokraiba, mint a záporozó napfény a szemközt meredező vízmosás meredek szurdokába. A sátor előtt kis prizmás látcsövem. Fényképezőgépem mellett ezúttal különös kis fekete ládikó pihen a gyepen. Hűséges kajakomnak, a Szampónak egyetlen luxuscikke ez [a] kis patefon, melyet egyik vízi utamon dúdológépnek titulált egy időtlenül vén szamosi halász. Három messziről jött lemezt fog eldúdólni ma itt, a csalitosban. Hat eredeti madárdalfelvételt, közöttük olyan remekbe szabott művészét is, mint a nagy és kis fülemülének páratlan hangzású duettjét. A kísérlet érdekes lesz és izgató. Vajon hogy fogadja majd az erdő az érzékeny membránból kisugárzó éneket? Vajon ráismer-e a Hajtás-völgy fülemüléje, rigója a távoli Fekete-erdőben daloló rokonra? Vajon ha felcsendül a párját csalogató pirók éneke? A fekete hanglemez hajszálvékony barázdáiról válaszol-e hívó szavára a Hója-erdő kis dalosa? Terepszín ballonkabátomra is ágakat tűzdelek, s lassan megindulok alkalmas leshelyet keresni magamnak és a dúdológépnek. Az egyik vízmosás száraznak látszó gübbenőjében üde zöld mogyoróbokor alatt állítom fel a fényképezőgép háromlábú állványát, s erre terítem a terepszínű vásznat. Csakhamar a dúdológép is üzemképes. Kezem ügyébe állítva pihen a látcső s a színesre töltött fotógép. Körülöttem zeng, dalol a csalit. Harkály kopácsol a reves szilfán, s távolabb egy sárgarigó füttyöget kedélyesen. Kezem az indítókaron pihen. Lassan előretolom a kis nikkelezett rudat, majd halk morgással indul meg a jól olajozott gépecske. Először üresen, lemez nélkül futtatom. Az erdő gyanakvó szárnyas népének idegen lehet ez a hang, hát szoktatnom kell őket hozzá. A közelemben bogarászó széncinke el is hallgat rögtön. Félrehajtott fejjel figyel, aztán vigyázatlan mozdulatomra gyorsan a szemközti galagonyabokron terem. Már harmadszor fut üresen a gép, amikor enged a csalit feszültsége, s cinegém hangicsálása jelt ad az újrakezdésre. Néhány perc. És megint zeng az irtás. És a bokros madárszimfónia. Itt az idő a bemutatóra. Óvatos mozdulattal nyúlok hátam mögé, és lassan helyezem a gép tányérjába az első lemezt, egy fülemüle énekét. Új tűt is szorítok a lemezkarba, aztán elindítom a masinát. Csengő tisztasággal szállnak az első trillák, először még lassan, aztán a teljes fordulatszám elérése után egyre élethűbben. 

Körös-körül néma csendbe dermed a csalit. De csak egy pillanatra. Aztán a bokrok alól a lombsátor rejtekéből surrogó szárnyacskák zaja kél. A pirókok halk pittyegéssel hívják egymást, és újra rázendít egy vörösbegy is. A tarka köpenyű madárnépség együtt énekel, most már az én dúdológépemmel is, míg aztán tőlem balra hirtelen fel nem csendül egy izgatott kis fülemüle magánszólama. Kezdetben gyanakvóan válaszolgat a vendégszereplő rokondalára, aztán egyre bátrabban, lendületesebben veszi fel vetélytársával a versenyt. Már nem is törődik sátram meglebbenő vásznával, a dúdológép szokatlan látványával, most csak a láthatatlan vetélytársát keresi a mesterdalnokok erdélyi vetélkedésén. A lemezen futó trillákat szinte egy időben fedezi fel a dúdológéppel, és egy-egy merész cifra után nagy igyekezettel próbálja eltanulni a Fekete-erdő művészének műhelytitkait.

Gyorsan forog a lemezkorong, s én lázas igyekezettel próbálom újra felhúzni az óramű rugóját. Újraindul a lemez, s körülöttem alig pár méternyi távolságból újra felcsendül a helybéli házigazda – talán méltatlankodó – fülemüle dala. Zeng a Hajtás-völgy madárhangversenye, a pattanásig feszült torkocskák szinte öntik magukból a trillákat, miközben a Donát úti kertekből édes akácillatot hordozott. Gondolatban szeretném megszorítani a kezét annak a fáradhatatlan természetjárónak, aki hanglemezre vette és megörökítette az erdő dalosainak életét. Nehéz munkája volt, hiszen a hangfelvevő mikrofonját legalább nyolc méter közelségbe kellett belopni az éneklő madár mellé. A méteres átmérőjű hanggyűjtő parabolát pedig úgy kellett mozgatnia, hogy az követhesse a madár mozgását.

És én megbabonázottan cserélem a lemezeket, hallgatom a körülöttem felvonuló muzsikusok szimfóniáját. Aztán a szélcsendben a közeli vízmosás mélyéből szúnyogok hada indul felém. Kezem és nyakam már ég a csípések tüzétől, de mégsem tudok véget vetni ennek a csodás hangversenynek. Nem is tudom már, mióta ülök itt ebben a daloló szárnyaló időtlenségben, amikor arra riadok fel, hogy elhallgat körülöttem az erdő. Hirtelen minden csendes. Csak a szúnyogok zümmögését hallani. Furcsa és nyugtalanító ez a váratlanul beállott csend. Mi történt? Aztán távolról, valahonnan a magasból halk, majd egy erősödő motorzúgás tölti be a levegőt. Ettől némultak el a szárnyas dalnokok. Néhány perc múlva aztán feltűnnek a Kolozsvár felé tartó bombázógépek kötelékei. Aztán a város felől a becsapódó bombák moraja és dübörgése hoz vissza a valóságba. Ott most veszi kezdetét a halál, a pusztulás hangorkánja. Körülöttem pedig a néma erdő, a Hajtás-völgy, a Hója dermedten hallgat.

Közreadta: Xantus Áron