„A kiállítás gondolata már tavasszal megszületett” – emelte ki bevezetőjében Bibza Gábor református lelkész, a galéria irányítója. Az ötletet első pillanattól kezdve Orbán Katalin televíziós szerkesztő és Portik Blénessy Ágota művészettörténész, valamint Magyarország kolozsvári főkonzulja, Grezsa Csaba is támogatta. A kiállítás anyaga 29 művész 37 alkotásából áll össze. Nem csupán Kolozsvárról és Kolozs megyéből, hanem Szatmár, Hargita, Kovászna megyéből, valamint Budapestről is érkeztek munkák.
Az eseményen Mile Balázs, Magyarország kolozsvári konzulja az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, mint a nemzeti önképünk, önazonosságunk egyik legfontosabb kiindulópontjáról tett említést, egyénként, közösségként és nemzetként egyaránt. Úgy vélte, ezen az évfordulón különösen fontos az egyéni nézőpontok, a személyesség, az átélhetőség meglátása és megtapasztalása. Hangsúlyozta, 1956 őszének kegyelmi pillanata a bátorság és a hősiesség mellett a méltóság, valamint a remény üzenetét is hordozza. Majd egy idézettel folytatta beszédét: „Maholnap ugyanis esztétikai értékmérő lesz, sőt talán már az is, ha valaki, költő, festő, zenész, jól kifejezi korának fájdalmas zűrzavarát. Annál ritkábban méltányolják, ha valaki jól legyőzte korának fájdalmas zűrzavarát. Akik minden diszharmóniáért lelkesednek, hajlamosak rá, hogy minden harmóniát kényeskedve elutasítanak.” Ötvenhat hősei, illetve a forradalommal és a szabadságharccal együtt rezdülő tömegek a létezés rendjének helyes útját mutatták meg, szemben az idegen megszállás és a zsarnokság zűrzavarával – fejtette ki. „Újra és újra fel kell tennünk a kérdést, helyesen élünk-e, méltóak vagyunk-e azoknak az emlékéhez, akik egykor életüket adták azért, hogy mi ma szabadon élhessünk. Meggyőződésem, hogy ez a kiállítás a kortárs alkotók reflexióin keresztül közelebb hoz minket a forradalom és a szabadságharc lelki, szellemi örökségéhez” – zárta beszédét Mile Balázs.
A gondolat tehát arra inspirál minket, hogy ne csak a rombolást és a fájdalmat lássuk meg a művészetben, hanem értékeljük azt az erőt is, amely képes ebből valami építőt és harmonikusat teremteni.
Portik Blénessy Ágota művészettörténész, a Kolozsvári Művészeti Múzeum munkatársa, a kiállítás kurátora bevezetőjében szintén a magyar forradalom és szabadságharc történelmi örökségéről tett említést, amelyhez különböző életutakon, családi történeteken és nemzedéki tapasztalatokon keresztül kapcsolódunk. „Vannak, akik számára a megélt múltat jelenti, mások szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből, elhallgatásaiból, féltve őrzött fényképeiből és tárgyaiból ismerik. A később születettek történelmi források, irodalmi művek, filmek és képzőművészeti alkotások közvetítésével alakítják ki hozzá fűződő viszonyukat. A közös történelmen belül így mindannyiunk számára létrejöhet egy személyes ötvenhat.
Az én ötvenhatom című kiállítás ennek a személyes viszonynak ad hangsúlyt. Az én itt az emlékezés kiindulópontja: annak felismerése, hogy a történelem jelentése az egyéni megértésben, az érzelmi érintettségben és az erkölcsi állásfoglalásban válik igazán elevenné. Mit örököltünk ötvenhatból? Mely történeteket visszük tovább, mely képeket őrizzük, és milyen kérdéseket teszünk fel ma mindannak, ami hetven évvel ezelőtt történt? A cím az alkotókat és a nézőket egyaránt arra hívja, hogy megkeressék saját kapcsolódási pontjaikat.
Az ötvenhatos forradalom a szabadság, az emberi méltóság és az önrendelkezés iránti vágy történelmi erejű megnyilvánulása volt. Erkölcsi jelentőségéhez hozzátartozik az a pillanat, amikor az emberek felismerték a közös cselekvés lehetőségét, és a félelem ellenére vállalták döntéseik következményeit. Amikor az egyéni akarat közösségi erővé formálódott, s a szabadság elvont eszméje személyes felelősséggé vált. Az évfordulós megemlékezésen ezért a történelmet alakító emberre is figyelnünk kell: bátorságára és kiszolgáltatottságára, reményeire, veszteségeire, a rendkívüli helyzetben meghozott döntéseire.
A képzőművészet különleges lehetőséget kínál e tapasztalatok megközelítésére. A történelmi tudás mellé érzéki és érzelmi tapasztalatot helyez: a színek, a formák, az anyagok, a felületek és a kompozíciós viszonyok révén teszi átélhetővé az emlékezés összetettségét. Képes teret adni annak is, ami nehezen foglalható szavakba: a feszültségnek, a hiánynak, a gyásznak vagy a remény törékenységének. Egy műalkotás úgy irányíthatja figyelmünket a múltra, hogy közben saját érzéseinkkel és kérdéseinkkel is szembesít.
A hetvenedik évforduló alkalmából rendezett csoportos kiállítás ezt a találkozást kívánja lehetővé tenni. A résztvevő művészek különböző alkotói tapasztalatokat, érzékenységeket és kifejezésmódokat hoznak a közös térbe. A tárlat jelentése éppen e nézőpontok egymás mellé kerüléséből bontakozhat ki. Az egyéni megszólalások között összefüggések születnek, másutt eltérések válnak érzékelhetővé, ezek együtt mutatják meg, milyen sokféleképpen válhat a történelmi örökség a jelen művészi gondolkodásának részévé.
Ennek a sokféleségnek különös jelentősége van egy olyan esemény esetében, amely egyszerre hordozza a közös fellépés felemelő tapasztalatát és az egyéni sorsok tragédiáját. Az emlékezéshez hozzátartozik a forradalmi napok reménye, de hozzátartoznak a veszteségek, a megtorlás, az emigráció és a hosszú hallgatás tapasztalatai is. A nyilvános elbeszélt történelem mellett ott húzódnak a családokban tovább élő, olykor töredékes fennmaradt történetek. A művészet figyelme ezekre a csendesebb rétegekre is ráirányulhat: arra, hogyan őrződik meg egy történelmi fordulat az emberi kapcsolatokban, a hétköznapokban és a következő nemzedékek életében.
Hetven év elteltével az emlékezés felelőssége azokra is ráhárul, akiknek már nincs közvetlen tapasztalatuk az eseményekről. Ez a távolság új feladatot jelent. Meg kell találnunk azokat a hiteles formákat, amelyekben az örökség továbbadható, és amelyek a fiatalabb nemzedékek számára is megnyitják a személyes megértés lehetőségét. A kortárs művészet ebben fontos közvetítő lehet: saját korának nyelvén szólítja meg a múltat, miközben újra felteszi a szabadságra, a felelősségre és az emberi méltóságra vonatkozó kérdéseket.”
Beszéde végén Portik Blénessy Ágota kiemelte: „E kiállítás így tisztelgés az ötvenhatos forradalom résztvevőinek bátorsága és áldozatvállalása előtt, egyúttal alkalom arra, hogy végiggondoljuk saját viszonyunkat az általuk képviselt értékekhez. A szabadság jelentése a mindennapi döntéseinkben is formálódik: abban, hogyan élünk a megszólalás lehetőségével, miként viszonyulunk mások méltóságához, és mennyi felelősséget vállalunk közös világunkért. Az én 56-om végső soron annak a kérdése is, hogy mit őrzök meg a szabadság örökségéből, és mit adok tovább belőle másoknak.”
A tárlaton a következő alkotók munkái láthatók: Balázs Ernő, Balázs László, Bordy Margit, Damó Tímea, Darvay Tünde, Farkas Melinda, Felházi Lenke Zsuzsánna, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gergely Zoltán, Koncz-Münich András, Koncz-Münich Judith, Kövér György, Nádudvary Mária, Murádin Lovász Noémi, Nagy Anna Mária, Nemes András Csaba, Palkó Ernő, Ovidiu Petca, Rácz Magda, Réman Melinda, Székely Géza, Tibád Eszter, Varsányi Orsolya, Vass Csaba, Vass Mária Magdolna, Zilahi Nonó, Zoltán Katy és Zsombori Erzsébet-Zsimbi.
A kiállítás 2026. november 14-ig hétköznap 9 és 16 óra között, hétvégén az istentiszteletet követően a Törökvágási Református Egyházközség Kányafő Galériájában, a Donát út 142. szám alatt tekinthető meg.
