A hagyományos liberális elmélet szerint a jog forrása a nép. A szavakkal való játszadozás tulajdonképpeni értelmében: az állampolgári közösség. De mert ezen elmélet szerint az állampolgári közösség (nyugatias szóhasználatban: a nemzet) individuumokból épül fel, a jogot csak és csakis az állampolgárok gyakorolhatják, akik a törvény előtt minden egyéb meghatározottságuktól függetlenül, úgymond, egyenlőek.
Az egyenlőség fogalma szigorú értelemben csakis azonosságon alapulhat. Azok az entitások tekinthetők egyenlőknek, melyek azonosak, pontosabban fogalmazva hasonlóak egymáshoz. A hasonlóság ugyanis az azonossággal szemben nem abszolút, csupán relatív fogalom. Mindig csak valamely vonatkozásban vagy vonatkozásokban lehetünk „azonosak” egymással.
Az állampolgár mint individuum ugyanis a fogalom abszolút értelmében egyedi példány. Nem létezhet két ugyanolyan ember. Még az egypetéjű ikrek sem ugyanolyanok, következésként még ők sem ugyanazok. Számos és korántsem lényegtelen vonatkozásban különböznek egymástól. Számtalan vizsgálat igazolja, hogy az egymáshoz és a környezethez való viszony véletlenszerű eseményeiből következően még az azonosságok is egyfajta szétfejlődéshez vezethetnek.
Ahhoz tehát, hogy két individuumot hasonlónak találhassunk, azokat a vonásokat kell felkutatnunk, melyekben hasonlítanak egymáshoz. Minden egyébtől el kell vonatkoztatnunk. Ezzel azonban gyakorlatilag egy olyan csoportba soroljuk őket, melybe az adott vonások alapján mindketten ténylegesen beletartoznak. Magyarán: éppen a csoporthoz való tartozásuk (a nagy előszeretettel forgalmazott angol terminus szerint a belonging) alapozza meg egyenlőségüket, azaz az egyenjogúságra támasztott igényeiket, végső fokon „azonosságukat” is.
A szóbanforgó csoportok, más szóval a többé-kevésbé szerves közösségek száma elvileg végtelen. A modern jogrendszer azonban az egyenlőség, illetve egyenjogúság fogalmának megalapozására – meghökkentő önkénnyel – egyetlen közösséget ragadott ki: az állampolgárok közösségét. Úgy tekinti, csupán állampolgárokként lehetünk egyenlőek. Ebből a tételből azonban egy jóval radikálisabb következtetés is adódik: nekünk, állampolgároknak – minden szempontból – egyenlőknek is KELL lennünk. Sőt, mivel a fenti logika dacára az önmagát liberálisnak aposztrofáló jogrend csupán az individuumot – az egyetlent és oszthatatlant – tekinti jogalanynak, nem csak egyenlőknek, hanem ténylegesen „azonosaknak” is kellene lennünk. Legalábbis „nemzeti” (értsd: állampolgári) vonatkozásban. Azaz: minden román állampolgárnak románnak, minden magyar állampolgárnak magyarnak kell lennie. Aki román, illetve aki magyar, annak románul, illetve magyarul kell beszélnie is, azaz határhelyzetben de facto magyarnak illetve románnak is kell vallania önmagát – következésként a román illetve a magyar kulturális univerzum tagja gyanánt kell szocializálódnia. Természetesen kinek-kinek a „maga” országában. Ámbár erről magyar vonatkozásban ugyanolyan illetlenség beszélni, mint románban.
Magyarán: a román vagy magyar anyanyelvűek csupán állampolgári mivoltukban bírhatnak nyelvi-kulturális identitással. (Számunkra, kisebbségi magyarok számára bármennyire is meghökkentő, ismétlem: Magyarországon is.) Nyelvi-kulturális kisebbségek gyanánt csakis másodrendű állampolgárok lehetünk (lehetnek). Kollektív jogok (legalábbis valóságosak) nincsenek. Csak kollektív jog van. Az egyetlen, melyet minden országban az állampolgári közösség (azaz: a nyelvi-kulturális többség) identitásához való tartozás definiál. (A nemzetközi jog persze – merthogy neki is vannak tétova lelkiismeretfurdalásai – tesz ugyan kísérleteket arra, hogy ezt a hiátust eltüntesse, de a jogi gyakorlatban is hasznavehető garanciákról szorgosan megfeledkezik). Ekként persze az államok fölötti szinten kollektív jogoknak is lenniük kell. Vannak is, csakhogy nem azokként tartják számon őket. Pedig minden állam jogrendje kollektív jogok rendszere. S ekként elvben az államok is egyenlőek egymással. (Persze csupán már amennyire.) Ez az állítólagos egyenlőség az egyetemes emberi jogokon alapul. Ezeknek a jogoknak (a nemzetközi jognak) a forrása az egységes és oszthatatlan emberiség. Jogalanya az emberi individuum. Csakhogy ez idő szerint ezeket az egyetemesen emberi jogokat is csupán állampolgárokként gyakorolhatjuk. Merthogy egyetemes (azaz minden egyes emberi lényre kiterjedő) állampolgárság nincs. (Ez idő szerint bizonyosan nem is lehetséges.)
Így aztán, ha a nemzetállamot felszámoljuk (ami manapság „globális” tendencia) és pusztán az emberiséget tekintjük „reális közösségnek”, a jogrendszer is a feje tetejére áll. Mert mi lesz ennek az egységes és oszthatatlan emberiségnek a nyelve, milyen kulturális identitást vallhat a magáénak? A kulturális univerzumok – akárcsak a nyelvek – önszervező rendszerek. Nem lehet – a festő palettájának színeihez hasonlóan – összekeverni őket. Ha az emberiségnek valaha is lesz egységes nyelve és egységes kultúrája, az csak valamely ma is létező nyelv lehet, vagy – „szerves” belső fejlődés, azaz valamely globális kényszer következében – csakis abból alakulhat ki.
Erre viszont csakis valamiféle „hódítás”, azaz kisebb-nagyobb erőszakra alapozott nyelvi kulturális asszimiláció teremthet lehetőséget. Egy ideig úgy tűnt, hogy az amerikai birodalom a maga sajátosan amerikai-angol nyelvével és sajátosan amerikai kultúrájával az egész világra spontán módon – pusztán a műszaki-kulturális-politikai felsőbbrendűség által megalapozott példakövetés mechanizmusainak köszönhetően – kiterjesztheti nyelvi-kulturális uralmát. Magyarán: egyfajta természetes asszimiláció eredményeként kialakulhat az egységes, egynyelvű és egykultúrájú emberiség.
Ez a sokak szemében gyönyörű álom azonban szemünk láttára foszlik semmivé. Az amerikai világhatalom gyöngülésével párhuzamosan újabb és újabb pretendensek lépnek fel az „egyetemesség” színpadára. Amit az is megkönnyít, hogy az állampolgári közösség – mint fentebb láthattuk – gyakorlatilag minden esetben már eleve valamiféle egyetemesség igényével lép fel. Az amerikaiak nem csupán az angol nyelvet tekintették az egyetemes emberi jogok és a liberális demokrácia nyelvének, de világtérképeiken is az Amerikai Egyesült Államok jelent meg központi pozícióban. Az európaiakon egykor még Nyugat-Európa (igaz, az is lásd: greenwichi időzóna, maga is Angliával a középpontban), az ázsiaiakon meg Kína. Ma már…
Az egységes, egynyelvű és egykultúrájú emberiség ugyanolyan utópiának tűnik, mint a kommunista internacionálé osztály nélküli világtársadalmának egykori – nem kevésbé szenvedélyes, és én sem tagadhatom – egykor lenyűgöző álma.
Az adott helyzetben, ha az atomháborúkat el szeretnénk kerülni, elkerülhetetlennek látszik az egyenjogú nemzetállamok békés együttélésének alternatívájához való visszatérés. Ez esetben azonban felvetődik a kérdés, miért kellene megállni a – migráció emberi jogként való tételezésével gyakorlatilag felszámolt – államhatároknál. Miért ne követelhetnének maguknak sajátos jogokat (is) az államokon belüli kisebb nyelvi-kulturális közösségek? Miért ne válhatna az egyenjogú nyelvi-kulturális közösségek békés együttélése az államélet alapelvévé is? S miért nem a nyelvi-kulturális közösségeken belül a pluralizmus, azaz a testi, intellektuális, szociális, nemi, életkori különbözőségre alapozott sokféleség lehetne az, ami a „társadalmi”-, „közösségi”-, vagy „csoport”-egyenlőségre alapozott egyensúlyt megalapozhatná?
A kérdés annál is jogosultabb, mert a nyelvi-kulturális asszimilációra alapozott bevándorláspolitika mind nyilvánvalóbb kudarca nyomán a Nyugat államaiban újabb és újabb nyelvi-kulturális, sőt vallási társadalmak, közösségek, származási csoportok jönnek létre. Hosszabb távon még az államon belüli nyelvi-kulturális közösségek státusát is pusztán az egyenjogúságra, implicite a békés együttélésre alapozott nemzeti ideológiák rendezhetik.
Még akkor is, ha ettől a megoldástól ez idő szerint mindenkinek borsódzik a háta. A politikai elitek a „párhuzamos társadalmak” rettenetével riogatják önmagukat. (Sajnos a magyar is). Ez a mesterségesen kreált mumus nem nagyobb képtelenség, mint az egyetemes emberi jogként tételezett bevándorlás. Azoknak az államoknak, melyeknek gazdasági megfontolásokból bevándorlókra van szükségük, meg kell fontolniuk, hogy ha beengedik a bevándorlókat, együtt is kell élniük velük. Ha tetszik, ha nem. Hosszabb távon azonban – ahogyan az számtalanszor megesett már a történelemben – a többségek fokozatosan kisebbségekké alakulhatnak. Márpedig, ha ez történik, a mai nyelvi-kulturális asszimiláció kötelezettsége (egészen pontosan kényszere) könnyen a mai többségek ellen fordulhat. Ezt a mai Nyugat „őslakosainak” szempontjából fatális fejleményt csak és csakis a kollektív jogok idejekorán való intézményesítése háríthatná el.
Azt, hogy miként, mindig a helyi adottságok, a mindenkori többségi társadalmak kompromisszumkészsége fogja eldönteni. A változó feltételekhez idomított kompromisszumok nélkül bizonyosan nem fog menni. Márpedig tartós kompromisszumok csakis valamiféle kölcsönösségre – azaz egyfajta explicit társadalmi szerződésre – alapozhatók.
Nem állítom, hogy a Minority SavePack ügyében hozott bírósági döntés a fenti logika szerint alakult. De hogy a bírák tudatalattijában ezek a szempontok is ott motoszkálhattak, bizonyosra veszem. Ők, akik a mai világfolyamatok jogi következményeivel a leginkább tisztában lehetnek, lehetetlen, hogy ne mérnék fel, mi lehetne a végső megoldás. Ami, ismétlem – ma már – minden lehetne, csak valamiféle Endlösung nem…
Rajtunk is múlik, hogy román honfitársainkban is tudatosítjuk: a kompromisszumokat ők sem kerülhetik meg.
Arra egyébként sem lesz már idő. Mellesleg nem csak ők, mi sem dúskálunk az időben. Bármennyire is kínos a „lehetnék akár svéd is” elv rajongóinak számára – ha tetszik, ha nem, meg kell maradnunk… Magyarként. Ha egyébért nem – már csak azért is, hogy a mi szívszaggató slágerünk következményeként, melynek alaptétele a „szeressük egymást, gyerekek, mert minden percért kár” – végül a világtörténelmi ügyeskedések arzenálját lassan kimerítő románok is megmaradhassanak.
Egyebek közt nekünk is.
