Eddig egyetlen állampolgári kezdeményezés sem járt sikerrel, ami jól tükrözi, hogy a részvételi demokráciának ezt az eszközét Brüsszel kirakatkelléknek tekinti, olyan jól hangzó ígéretnek, mézesmadzagnak, amit el lehet húzni egy gyanútlan szemlélő orra előtt és ideig-óráig meg lehet téveszteni. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy az állampolgári kezdeményezés olyan, mint a romániai kisebbségvédelmi vagy egyéb vonatkozású törvények, amelyek léteznek papíron, de alkalmazásukat nem tartják fontosnak, és a végrehajtásuk különböző politikai egyezségektől függ.
Brüsszel nem hazudtolta meg magát. Az előző EB sem volt barátja a kisebbségvédelmi állampolgári kezdeményezésnek, és a 2019-es EP-választás után sem tűnt úgy, hogy áttörés következett volna be Brüsszel szemléletében. Ezért gondolom, hogy nem számít meglepetésnek az elutasító válasz. Van viszont több érdemi hozadéka is a kezdeményezésnek, így nem mondhatjuk, hogy teljesen hiábavaló volt az elmúlt hét év vesződése: az aláírások összegyűjtése, az uniós szintű jogi küzdelem, majd a lobbizás. Elsősorban az európai nemzeti kisebbségek körében sikerült kialakítani egyfajta szolidaritást, egy egyelőre gyenge kötődésű hálót, sikerült felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét 50 millió uniós polgár problémáira, amelyeket, igaz, az érintettek változó mértékben tekintenek magukénak.
Világosan látszott, hogy a nyugat-európai nemzeti kisebbségek már „posztnacionális” környezetben élnek, ahol az asszimiláció, a kisebbségi, anyanyelvi jogfosztás nem jelent mindennapos valóságot úgy, mint Kelet-Közép-Európában. Ha jól belegondolunk, nem is csoda, hogy a nyugat-európaiak sokszor nem értik a mi problémáinkat, hiszen annyira különböző politikai és társadalmi valóságban élünk, hogy nagyon nehéz közös nevezőt találni uniós szintű szabályozás tekintetében. Úgy ahogy az európai vendéglátóiparban az öt csillag egy bizonyos színvonalat képvisel, ugyanez az öt csillag például Egyiptomban teljesen mást feltételeket jelent. Ha nincs is ennyire éles különbség Nyugat- és Kelet-Európa között, mint mondjuk Európa és Afrika között, de ehhez hasonló, alapvetően eltérő kiindulópont és társadalmi valóság nehezíti a közös nevező, a minimális konszenzus kialakítását. Minden bizonnyal még akkor is nehéz lett volna valamennyi érdekelt felet kibékítő minimumot találni, ha elkezdődött volna az EU-ban a vita a nemzeti kisebbségek jogainak szabályozásáról. A Bizottság esetleges pozitív válasza esetén se lett volna tehát biztos a közös uniós szabályozás megalkotásának sikere. Vélhetően egy hosszas vita kezdődött volna, amelynek hozadéka az lehetett volna, hogy még hangsúlyosabban ráirányult volna a figyelem a nemzeti kisebbségekre, és akkor meg lett volna az esélye az alaposabb megismerés iránti igénynek. Ez kicsikarhatta volna a tagállamokból a már létező jogszabályok szigorúbb alkalmazását, összességében egy hatékonyabb kisebbségvédelmet eredményezhetett volna.
Ez utóbbi feladatot azonban továbbra is magunknak kell biztosítsuk, így nem marad más hátra, mint az EU által felvetett eszközökre még erősebben támaszkodni, hatékonyabban monitorizálni a jogsértéseket és minden jogtiprást szóvá tenni még akkor is, ha ez sokszor szélmalomharcnak tűnik. Láttuk, hogy nem teljesen zárt kapukat döngetünk problémáinkkal, hiszen a Bundestag és az Európai Parlament is elfogadott egy támogató nyilatkozatot, amelyben az MSP-ben felvetett javaslatok megoldását sürgették. Az európai törvényhozó testület széleskörű támogató szavazata volt egy olyan kellemes meglepetés, amire a folyamat elején aligha számíthattunk. E részsikereknek kell továbbra is erőt adniuk, hogy folytassuk az elkezdett munkát. Az említett két részsiker is azt mutatja, hogy a rendszerben megtalálhatók a rések, a közöny, az értetlenség fala idővel lebontható, de ehhez akár több évtizedes megfeszített és következetes munka kell.
