Emlékszem, mennyire elégedett voltam, amikor összeszámoltam, hány aláírást gyűjtöttem Minority SafePack kezdeményezésnek az interneten és papíron összekéregetett adatokból: közel ötszázat! Azokban a napokban még nem a fertőzési adatokat számoltuk, hanem a képernyőhöz ragadva lestem, meglesznek-e a szükséges számok, és minden jel arra mutatott, hogy igen. Azelőtt sosem csináltam még ilyen önkéntes munkát, erre se kért fel senki, de azt göngyölgettem elé és hátra a fejemben, hogy ha meglesz, akkor hátha előrelépés is lesz. Hittem benne, de természetemből adódóan volt bennem azért némi kétely is.
Reménykedtem, de hirtelen eszembe jutott egy sötét jövőképet feldolgozó film, amelyikben a társadalmat elnyomó szuperrendszerrel kapcsolatban fogalmazza meg a hős - vagy valamelyik mellékszereplő -, hogy addig vagyunk, ameddig van remény. Ha a reményt elveszik az embertől, akkor megsemmisül. Persze, felmerül a kérdés, hogy meddig szabad remélni, mikor kell szembenézni a valósággal, a rosszabbik forgatókönyvvel? És különben is, mit jelent a szembenézés: teljes lemondást, vagy más eszközökhöz való folyamodást? Mindenesetre én akkor, bő egymillió európaival együtt nagyon reménykedtem.
Aztán kitört a világjárvány, és a legkisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogyan állnak a tavasszal összeszedett aláírások, hol, melyik brüsszeli fiókban várják, hogy előhúzzák őket. Aztán egy nap váratlan hírt kaptunk. Rosszat. Egy viszonylag rövid híradás szólt arról, hogy sajnos az Európai Bizottság úgymond „elkaszálta” a törekvést.
Ami számunkra, ötvenmillió őshonos kisebbségi közösség számára olyan fontos, az Vera Jourovát, a Bizottság alelnökét hidegen hagyta. És nem akárhogyan: még becsületes indoklásra sem méltatott! A Bizottság cinikusan csak annyit válaszolt: már mindent megtettek az európai őshonos kisebbségek védelmében. Az mindegy, hogy ezt csak ők gondolják így…
Ez az önkényuralmi jellegű hatalmaskodás bosszantott, ezért felhívtam Navracsics Tibort, aki – mindamellett, hogy többféle jelentős szerepet betöltött a magyar politikában – az Európai Bizottságot és működését belülről ismeri, hiszen bő egy éve még a Bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa volt.
Elsősorban azt szerettem volna megtudni a volt biztostól, miért nem értjük egymást a Bizottsággal? Honnan ez a közömbösség a brüsszeli elefántcsont palotákban a számunkra fontos ügyek iránt? Eszembe jutott egy tusványosi beszélgetés, ahol egy amerikai-lengyel politikai szakértő azt mondta: ha a magyarok szövetségeseikké szeretnék tenni az Egyesült Államokat, akkor Magyarország álláspontját, problémáit az amerikai magyarokra kell bízni, hogy elmagyarázzák azt amerikaiul az amerikaiaknak, különben sosem fognak minket úgy megérteni, hogy az indokolt panasz ne indokolatlan sápítozásnak tűnjön.
Navracsics szerint hasonló helyzetben vagyunk az Unióval is: egyféle „kulturális meg nem értés” áldozatai vagyunk. Mint fogalmazott, nem csak Brüsszelben és nem csak most nem sikerül magunkat megértetnünk; száz évvel ezelőtt sem sikerült. Meg kell tanulnunk azt a logikát használni, amely Nyugat-Európában és ezen belül Brüsszelben uralkodik, meg kell tanulnunk úgymond a nyelvükön kommunikálni.
Az MSPI elkaszálásának megindoklásában az Európai Bizottság legfennebb az 50-es évek óta leosztott intézményi feladatkörre hivatkozhatna. Eszerint a NATO a katonai, biztonságpolitikai területet fedi le, az Európai Unió, amelynek a végrehajtó szerve az Európai Bizottság, a gazdasági integráció és az egységes piaccal kapcsolatos kérdésekben érintett, a kulturális, etnikai identitással kapcsolatos kérdéseket pedig az Európa Tanács kezeli. Persze, ez már rég megváltozott. Bizonyos esetekben ugyanis az EB máris túllépte hatáskörét, hiszen a 2011-es magyar elnökség óta van romastratégiája, sőt, azóta van egy egészen friss szexuális kisebbségeket érintő stratégiája is. Az Uniónak tehát van bizony kisebbségeket védő eljárása, éppen csak az őshonos kisebbségeket érintőt kezdeményezések esetében hivatkozik arra, hogy ez nem tartozik hatáskörébe.
A Bizottság, és a „témafelelősnek” számító Jourova tehát diszkriminál. Egyáltalán ki is ez a Jourova? Milyen érdemeinek köszönhetően került ebbe a pozícióba, és ki helyezte oda? Mert az európai választópolgárok biztosan nem, mégis a Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek és neki döntő szava van sorsunkat illetően. Hogyan lehetséges, hogy ennyire antidemokratikus legyen az az intézmény amely éppenséggel a demokráciát szokta számon kérni tagállamaitól? Navracsics Tibor szerint az elmúlt hetven évben voltak meg-megújúló kísérletek arra, hogy a demokráciát és a Bizottságot „kapcsolatba hozzák” egymással, több-kevesebb sikerrel. Az Unió tagállamaiban a választók közvetetten, képviselőiken keresztül ellenőrizhetik hazájuk kormányát. Bár az általunk felhatalmazott EP képviselőknek vannak bizonyos jogosítványaik, kérdéseket intézhetnek a Bizottság tagjaihoz, bizalmatlansági indítványt nyújthatnak be, a valóság az, hogy az európai őshonos kisebbségeknek - hiába foglalnak helyet képviselőik az európai törvényhozásban -, gyakorlatilag semmilyen eszköz nem áll rendelkezésünkre számon kérni a Bizottságtól döntéseit.
Navracsics Tibor szerint, bár a Bizottság nemzetek feletti testületnek tartja magát, már az MSPI-folyamat kezdeténél nyilvánvalóvá vált, hogy egyes biztosok megfeledkeztek erről, és az őshonos kisebbségek polgári kezdeményezésével kapcsolatos kérdésekben meglehetősen részrehajlóknak bizonyultak. Ez volt tetten érhető akkor is, amikor a Bizottságnak az aláírásgyűjtés engedélyezéséről kellett döntenie. Akkor a biztosoknak egy része, fittyet hányva állítólagos semlegességükre, meglehetősen szubjektíven, saját nemzeti félelmeik által diktált döntést hoztak. A kedves olvasó is könnyen kitalálhatja, hogy mely országból származó biztosok voltak ezek.
Navracsics Tibor megállapítása szerint az elején még elég burkoltan próbáltak keresztbe tenni a kezdeményezésnek a biztosok, most viszont, a végén Jourová nyíltan is felvállalta az elutasító álláspontot. Amint azt interjúalanyunk elmondta: személyesen is ismeri az értékek és átláthatóság biztosát, így túlzás nélkül elmondhatja: semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a cseh alelnökasszony nem tárgyilagosan és részrehajlás-mentesen hozta meg a döntést.
Az MSPI-kezdeményezésnek egyelőre a legnagyobb eredménye, hogy közelebb hozta a kisebbségeket az Euskaditól, a baszkok földjétől Sápmiig, a számik földjéig, a frízektől, a kasubokon keresztül a székelyekig. Amint azt korábban Vincze Loránt, a kezdeményező európai kisebbségvédelmi szervezet, a FUEN elnöke is elmondta: nem fognak beletörődni a döntésbe, két út áll előttünk: a jogi és a politikai.
Mindeközben, a Székely Nemzeti Tanács nemzeti régiós kezdeményezéséről is szólnak a hírek, most dől el, hogy meglesz-e a szükséges számú aláírás. Nem a borúlátás beszél belőlem, de az utolsó száz méterre árnyékot vetnek az MSPI körül történtek…
Mi az esélye, hogy az SZNT-kezdeményezés ne az MSPI sorsára jusson? Navracsics Tibor szerint a kezdeményezőknek nem direkt módon az európai intézményeknél kellene lobbizniuk, hanem elsősorban azoknak az országoknak a vezetőit kellene meggyőzni, akik rettegnek az etnikai ügyek kipattanásától. Nyugat-Európában két nagy állam is van, amely ettől nagyon fél: Spanyolország és Franciaország, s több, amelyik komolyan aggódik. Ezeket kell rábírni arra, hogy az erősen központosított hatalomra épülő jakobinus állameszmétől való elrugaszkodás, a kisebbségi jogérvényesítések nem fogják egyik tagállam megsemmisülését sem eredményezni. A közép-európai nemzetiségek ügyét éppenséggel nem segítette a pár éve lezajlott katalán válság, a katalánok meglehetősen militáns fellépése, mert pontosan ezeket a félelmeket hívta elő, sőt ezeket már-már paranoiává fokozta.
Hogy ebben a felállásban mire lehet jutni, majd elválik; addig is a Bizottság tagjai végzik dolgukat „a nemzetek feletti Unió érdekeit” szem előtt tartva. És hogy mi az érdeke az Uniónak? Néha az, hogy külföldről más kisebbségeket importáljanak, és erre vonatkozó szándékukat tűzön-vizen keresztül vigyék, néha meg az, hogy az unión belüli őshonos minoritásokkal szemben diszkriminatívan viselkedjenek. Vajon tényleg ez lenne?
Egyszer ez is elválik, az idő rádöbbent majd a valóságra. Egyelőre csak annyit tudok biztosra mondani, hogy tavasszal és ősszel, márciusban és októberben, legszentebb megemlékezéseinken olyan birodalmakra, diktatúrákra, uniókra gondolunk, amelyeknek az érdeke következetesen nem egyezett a mi érdekünkkel.
A szerző a Kolozsvári Rádió reggeli ébresztőjének, a Hangolónak a műsorvezetője.
