Az nem vitatható, hogy ha egy nő bármilyen nyilvános rendezvényen részt szeretne venni, alapvető joga, hogy környezettől, hangulattól, vagy a rendezvény jellegétől függetlenül ne kelljen zaklatástól, erőszakcselekedektől félnie. Ilyen szempontból nagyon szomorú, hogy vannak olyanok, akik a tömegben megbújva aljasságokra vetemednek. Bármi is történjen egy rendezvényen és bármilyen anyagok hatása alá is kerüljenek személyek, embernek kell maradni. Ez férfira-nőre egyaránt igaz, mert bár a szexuális zaklatás és a nemi erőszak áldozatai a legtöbbször nők, bizony férfiakkal is előfordul ilyesmi, nem is ritkán.
De a fentiek elfogadása mellett a férfiak kitiltásának az ötlete ugyanúgy felháborít, mintha a nőket akarnák hasonló rendezvényről kizárni.
Elsősorban az a gondom, hogy a kezdeményezők nagyon durván általánosítanak, mintegy azt sugallva, hogy minden férfi, vagy legalábbis a férfiak jelentős többsége erőszaktevő, zaklató, állati viselkedésű undok ösztönlény. Ahogyan egyes radikális feministák néha fogalmaznak: minden férfi disznó.
Ahogyan a hasonló általánosítások nem elfogadhatók fajok, népek, társadalmi rétegek, netalán egy-egy vallás követői esetében, úgy a férfiakról (nőkről) sem lenne szabad soha ilyen állításokat megfogalmazni.
Másodsorban pedig a kitiltási szándék mögötti érvelésben van egy nagyon súlyos logikai hiba.
A nemi erőszak és a zaklatás olyan bűncselekmény, amelyre nincs sem indok, sem ürügy, sem mentség. Ideje társadalom szintjén felhagynunk a még mindig túl gyakran előforduló áldozathibáztatással. Nem, nincs olyan, hogy azért erőszakolták meg, mert lengén öltözött, vagy kihívóan viselkedett, vagy túl sokat ivott, vagy „odament”. Semmi nem jogosít fel egy emberi lényt arra, hogy egy másik emberrel annak határozott és egyértelmű beleegyezése nélkül bármiféle szexuális jellegű cselekedetet kezdeményezzen. Ha megteszi, semmilyen mentség nem jöhet szóba!
Hasonló logika alapján azt sem szabad kimondanunk, hogy azért történt erőszak, zaklatás, mert „a férfiak már csak ilyenek”. Ez a fajta hozzáállás ugyanis amellett, hogy – amint fentebb kiemeltem – általánosít, pontosan abba a csapdába esik, hogy az egyén, az elkövető személy felelősségét csökkenti. Ha fesztiválokról, koncertekről, egyéb nyilvános rendezvényekről elkezdik a férfiakat kitiltani, azzal ezt az üzenetet közvetítik: a férfiak mindenestül eleve és természetükből adódóan megbízhatatlanok, disznók, nem tudnak uralkodni magukon. Márpedig ebből az következik, hogy az erőszaktevő nem tehet róla, férfi s a férfiak már csak ilyenek.
Ez nagyon veszélyes gondolat!
Társadalomként a teendőnk az, hogy a viselkedési normákat egyértelművé tegyük, azokat szigorúan betartassuk, és ebben a témában csak és csakis egyéni felelősségekben gondolkodjunk, soha nem tömegekében, kategóriákéban. A törvény is erre épül.
Egyénileg pedig az a feladatunk, hogy viselkedjünk és gyermekeinket elsősorban személyes példánkkal neveljük jóra. Teljesen felesleges ugyanis egy gyermeknek, kamasznak, fiatalnak bármit is prédikálni erről, ha ugyanakkor tőlünk az ellenkezőjét látja.
Taníthatjuk fiainkat a lányok tiszteletére s a másik nemmel szembeni megfelelő viselkedésre, ha utána feleségünkkel, női ismerőseinkkel nem úgy bánunk, ha róluk megengedhetetlen hangnemben beszélünk, ha – főleg a gyerek füle hallatára – nőket lekicsinylő, általánosító véleményeket hangoztatunk, vagy ha disznó vicceink azt sugallják: mondhatjuk mi naphosszat a szépet és jót, mert igazából szexuális örömforrásként, tárgyként tekintünk a másik nemre.
Ezzel igazából azt sugalljuk, hogy szükségből, kényszerből megjátsszuk magunkat. Csak azért viselkedünk szabályszerűen, mert ilyen a törvény, a társadalom elvárása. Szívünk szerint nem ezt tennénk, de akkor pórul járunk.Ennek egyenes következménye, hogy amikor a fiatal úgy gondolja, hogy nem kell következményektől tartson, minden további nélkül levetkőzi gátlásait. Pontosan erre kap lehetőséget egy fesztivál tömegében.
Hasonló ez a jelenség ahhoz, amikor a gyereket kizárólag a büntetés-jutalom módszerével nevelik: a jutalom kedvéért fog jót tenni s a rosszat csak a büntetéstől való félelmében kerüli. Amint elmarad a jutalom, vagy úgy gondolja, hogy megúszhatja büntetés nélkül, felborul az egész szépen kiépített rendszer.
Mind a jóra, mind a rossz elkerülésére belsőbb, mélyebb, igazibb és emberibb okokat kell kitalálni, saját példánkkal következetesen megerősíteni és ápolni, így neveljük felelős emberekké utódainkat s a nevelés folyamatos cselekvése így tesz minket is jobb emberekké. Egyéni felelősség létezik csupán, aki kollektív felelősségeket emleget (fajét, nemét, népét, mindegy) az az egyénét tagadja, gyengíti, saját előitéletei kedvéért tálcán kínál a bűnösnek mentséget. Az egyén felelőssége pedig nem elsősorban a következményekről szól. Ez a nevelés igazi lényege, célja, és jó ideje úgy érzem, ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy ne rettegve hagyományozzuk gyermekeinkre ezt a férfiastól-nőstől vég nélküli bajokban fetrengő világot.
