Nemrégiben oldottak fel titkosítás alól egy 1954-es dokumentumot
A Központi Hírszerző Ügynökség jelentése szerint egy, a várostól északra fekvő falut is kiürítettek (ez is hamis információ), hogy helyet csináljanak az üzemnek egy több mint 2000 hektáros területen. Csakhogy a szóban forgó gyárat soha nem építették meg, ráadásul semmilyen dokumentum nem igazolja, hogy a romániai kommunista hatóságoknak szándékukban állt volna ilyesmi. Az amerikai hírszerző ügynökség ott hibázott, hogy összekeverte az új gyárbővítési munkálatokat a román állam atomerőmű építési szándékával.
A jelentés továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy a Duna – Fekete-tenger csatorna munkásait átirányították az enyedi építőtelepre.
Ennek az észrevételnek ellenben van valóságalapja, ugyanis az 1953-1954 utáni időszak egybeesett néhány politikai fogoly kegyelmével és több ezer ember szabadon bocsátásával a Duna – Fekete-tenger csatorna melletti munkatelepekről, a munka beszüntetése után. Néhányukat, az erőszakkal behozott vagy táborba küldött munkásokkal együtt, új építkezésekre és ipari vállalatokhoz irányították át az országban, többek között Nagyenyedre is.
A nagyenyedi nehézipai vállalat, ismertebb nevén az IMA (Întreprinderea Metalurgică Aiud) a romániai nehézipar egyik meghatározó vállalata volt a 20. század második felében. Fehér megye második legnagyobb ipari létesítménye volt, de hosszú időn keresztül a megye legnagyobb ipari munkaadójának számított és kulcsszerepet játszott Nagyenyed ipari fejlődésében. Egyes becslések szerint fénykorában a vállalat 8-10 ezer személyt foglalkoztatott.
A vállalat elsősorban a román kohászati ipar számára gyártott nagyméretű fémalkatrészeket, ipari berendezéseket és szerkezeti elemeket.
Nagyenyed ipari fejlődése már a 19. század végén beindult a kisebb műhelyek és javítóüzemek megjelenésével. A két világháború között a város ipara elsősorban mezőgazdasági gépek javítására és egyszerű fémtermékek előállítására korlátozódott.
A második világháború után a román kommunista vezetés nagyszabású iparosítási programot indított, amelynek célja a nehézipar gyors kiépítése volt. Az üzem létrehozásával az állam célja az volt, hogy csökkentse az importfüggőséget és saját ipari beszállítói hálózatot építsen ki. Ekkor jött létre az enyedi mamutgyár is 1954-ben.
Kezdetben a vajdahunyadi kombinát ipari hálózatához kapcsolódott. A gyár fő feladata a kohászati üzemek számára szükséges berendezések javítása és alkatrészek gyártása volt. Az 1960-as évektől az üzem jelentős fejlesztésen ment keresztül. Új öntödék, forgácsoló műhelyek, hegesztőcsarnokok és szerelőüzemek épültek. A gyár egyre nagyobb méretű ipari alkatrészeket és acélszerkezeteket gyártott, amelyek sok esetben több tíz tonnát nyomtak. A gyár ekkor vált a román kohászati ipar egyik fontos beszállítójává.
A vállalat a város társadalmi és gazdasági életét is meghatározta. A gyár lakótelepek építésében vett részt, hiszen szállást kellett biztosítani a távolabbról érkező munkások számára. Sajnos, ilyen címszó alatt régi, értékes épületek is az erőltetett városfejlesztés áldozatául estek, illetve megváltozott a város társadalmi összetétele, hiszen a javarészt vidékről beköltöztetettek életformája és műveltségi szintje eltért az enyedi lakosságétól. Pozitívumként említhető viszont az, hogy a gyár sportklubokat támogatott, kulturális intézményeket működtetett, és szakmai képzést biztosított a helyi fiatalok számára. A gyár városra gyakorolt hatását legmarkánsabban a műszakszirénája érzékeltette, amely hosszú időn át a város mindennapi életének jellegzetes hangja volt, naponta háromszor jelezte lármásan a váltást.
Az 1989-es politikai változások után a román nehézipar válságba került. Az enyedi gyár megrendelései drasztikusan csökkentek, a vállalat technológiája pedig egyre inkább elavulttá vált. Az 1990-es és a kétezres években több privatizációs kísérlet történt, de ezek nem vezettek tartós stabilizációhoz. A dolgozói létszám fokozatosan csökkent, és a termelés végül szinte megszűnt. Napjainkban több tulajdonosa is van az egykori vállalatnak. Egy meg nem erősített információ szerint a legtöbb részvénnyel a kolozsvári vagongyár rendelkezik, amelyiknek – anyagi gondjai ellenére – nem áll szándékában eladni azokat.
Az autópályáról és a vonatból egyaránt jól látható egykori impozáns ipari vállalat erőtlenül várja ébredését, még mielőtt kiadná az utolsó leheletét.
