Beszélgetés Tánczos Dorottyával, a DoroTeira alapítójával
KISS CSENGE
– Hogyan indult a történeted, és pontosan mi a te munkásságod?
– Alapvetően mindenféle anyaggal dolgozom: főképp bőrrel, fával és bakelitlemezekkel, de kiegészítőként megjelennek olyan elemek is, mint a magok, a diók, a gyöngyök vagy akár különféle hulladékok, amelyekben meglátom a szépet. Bár ma már az alkotói folyamat sokszínű, az egész a bőrözéssel indult, méghozzá két irányból.
Hetedikes koromban láttam egy táskát – talán a Kolozsvári Magyar Napokon –, és mivel akkor egyáltalán nem volt rá pénzem, azt mondtam magamnak: „na, ezt majd valamikor én is megcsinálom.” Később, a Covid alatt ért annak az élménye, amikor először valóban bőrre tettem a kezem. Voltak otthon kristályaim, amelyeket dróttal vettem körbe, hogy nyakékként hordhassam őket, de nem volt mivel felkötnöm a medálokat. Ekkor vágtam hozzájuk először bőrcsíkokat, és így szereztem az első tapasztalatomat az anyaggal.
A munka nagyon megtetszett, így készítettem néhány apró tokot, karácsonyra pedig kezdő bőrműveskészletet kaptam a szüleimtől – volt benne kés, lyukasztó és minden alapvető eszköz. Ezután elkészítettem az első saját táskámat, és onnantól már nem volt megállás, a folyamat folytatódott tovább.
– Teljesen magadtól tanultad meg a szakmát?
– Igen, kicsi korom óta mindenféle kézművességet kipróbáltam, és azoknak a tapasztalataiból és tudásából próbáltam építkezni. Egyetlen dolgot néztem meg, a kétkezes varrásnak a folyamatát, azt nem tudtam kitalálni magamtól. Minden, amit jelen pillanatban láttok, vagy látnak az emberek, az leginkább kísérletezés, elejtett félmondatok másoktól, amelyekből összeállítottam magamnak valamit.
– Hogyan kapcsolódik össze a fával és a bőrrel való munka?
– Ez egyáltalán nem egyszerre indult. Nagyon vicces, mert bölcsész vagyok, de valamikor asztalos (is) akarok lenni. Emlékszem, nyolcéves koromban az öcsémmel a kocsiban ültünk, a szüleim hátra fordultak, és azt mondták, „figyeljetek ide, gyerekek, bármit csinálhattok az életben, de tanuljatok ki kétkezi mesterséget, mert az mindig pénzt fog hozni”. Akkor azt mondtam, hogy asztalos leszek.
Mindig tetszett a fa, meg, mint a kisgyermekeknek a kavicsok, minden ilyen természetben található dolog, gyűjtögettem őket. Aztán annyi fadarabkám lett, hogy muszáj volt készítsek valamit belőlük, és akkor szórakoztam.
Nem igazán volt műhelyi tapasztalatom. A kettő – a bőr és a fa – olyanféleképpen összeegyeztethető, hogy teljesen más minden egyes tulajdonságuk, a keménység, az alakíthatóság, de mindkettő természetes, azt mondanám, hogy az alapenergiájuk ugyanaz. Van bennük valami, amit az ember meg kell lásson ahhoz, hogy kihozhasson belőle valamit.
– Milyen termékeket készítesz jelenleg és mivel kezdted?
– Táskával, késtartóval, késtokokkal kezdtem. Jelen pillanatban készítek bakelitlemez-bőrötvözet táskákat, fa- és bőrtáskákat. Emellett rendelésre készítettem néhány nagyobb, csak bőr változatú custom made darabot. Ezen kívül, ami az egyetemistakörökben nagyon megy, az a dohánytartó. Ékszerek, fülbevalók, láncok – gyűrűket még nem készítek, de majd az is következik. Fagyűrűket régen csináltam magamnak, de aztán elhagytam valahol. Az eszközeim mind saját befektetések. Volt az eredeti készlet, amit említettem, hogy a szüleimtől kaptam, de az nagyon kezdő, kipróbálásra való, gyenge minőségű volt. Azok sorozatosan mentek tönkre, saját befektetésből cseréltem őket jó minőségűekre.
– Mi inspirál a modellek megtervezésében, és hogyan jellemeznéd a stílusodat?
– Tulajdonképpen a külső hatás és belső önkifejezés inspirál, de nem tudom pontosan kifejteni, mert annyi hatás ér alapjáraton, hogy minden ötvöződik. Vannak olyan dolgok, például a bakelittáska is, meg a faoldalú bőrtáska, mindkettőt láttam kiskoromban vásárokon, de nem feltétlenül ilyen formában. Ha látok valami ötletet, hogyha tetszik is, és meg is valósítom, akkor megpróbálom a saját elveimet beletenni, meg a stílusomat, hogy meglegyen az a természetesnek ható kinézete, és megmaradjon a tartóssága. Láttam bakelitlemezes táskát másoknál is, de nagyon vékony cérnával, ami éppen, hogy nem esik szét a kezedben – én nem ezt szeretném csinálni.
A domborítást nem csinálom. Részben azért nem, mert most tanulom. A Hagyományok Házánál beiratkoztam hagyományos/bőrműves kurzusra.
Tegyük hozzá, hogy a növényi cserzésű bőr rettenetesen drága. Sokkal kevésbé kapható, mint a krómos cserzésű. Alapjáraton azt csinálom, hogy találok valamilyen bőrt, ami éppen megfogja a szememet, a kezemet. Ugyanígy a fadaraboknál is – megkérdezem magamtól, hogy ez az anyag mit kér, mi az a forma, amiben ő teljes valójában kiteljesedve létezhetne. És ezt megpróbálom megalkotni.
– Van kedvenc darabod vagy munkafolyamatod?
– A bakelitlemez-táska szerintem a szemnek nagyon szép, arra mindenki felkapja a fejét. A fülbevalókban például azt szeretem, hogy folyamatosan lehet kísérletezni, és tekintve, hogy sokkal kevesebb idő megcsinálni, mint a táskát, sokkal nagyobb mértékben ki lehet fejezni a kreativitást és az új ötleteket.
A legkedvencebb dolog, amit készítettem az az volt, amikor az egyik évfolyamtársam megkeresett, hogy olyan táska kell neki, amelyben az egész élete elfér. Nem bőrönd, hanem ilyen tote bag-szerű nagy válltáska. Megbeszéltük és közösen megálmodtuk, tulajdonképpen mindkettőnknek nagy elképzelései voltak, ezeket valósítottam meg. Gyönyörű lett, bazinagy táska, ilyen patchwork-szerű, tehát, két réteg bőr van rajta, a belső az tartóréteg, ezt a táskát tényleg éveken keresztül használhatod. A külső réteg pedig össze-vissza fedi egymást, kicsi mintát is kiad a belső bőr összeállításához, nagyon érdekes.
– Mennyi időt vesz igénybe egy-egy ilyen egyedi táska elkészítése?
– Ez nagyon sok időbe telt. Az illetőt Boginak hívják, miután meglett, megmondtam neki, hogy „figyelj ide, te a soha többet elő nem forduló, egyetlen kivételes szerencsés ember vagy, mert én ilyet ezután nem fogok csinálni!”. Amúgy, de, fogok, csak kicsit változtatni fogok a technikákon, mert nagyon nehéz volt. A lényeg az, hogy a munkafolyamat azzal kezdődik, hogy a nagy bőrt a lehető legpontosabban leméred. Ha elméred – akár egy fél centit is – vagy pluszban hagysz belőle, akkor az veszteség, és a bőrnél nem úgy van, mint a ruhaanyagnál. Ezért is készítek annyi fülbevalót, ez mind a maradék bőrből van. Szóval, van a nagy bőr, tudod, hogy mit szeretnél, elkészíted a szabásmintádat, rárajzolod, kivágod, utána jön a rengeteg lyukasztás, és akkor azt ráteszed, kalapálod, tovább teszed, kalapálod – ezt nagyon sokáig.
– Milyen stílus jellemzi a munkáidat? Kiknek ajánlanád?
– Nem tudok egyetlen stílust meghatározni, mert elég tág a bőröknek a színe, mintázata – ugyanígy a fának is. A bakelitlemezből is nagyon sok mindent ki lehet hozni, hogy sokak stílusához találjon. Ezáltal a stílust nem lehet behatárolni. Ha kritériumszerűen kéne megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy olyan embereknek készítek tárgyakat, akik éreznek magukban természetesség felé húzó bármit, illetve azoknak is, akik szeretik a tartós darabokat.
– Melyek a távolabbi céljaid a márkával?
– Nagyon örülnék annak, és nagyon hálás lennék, ha eléggé meg tudnám ismertetni a magamat és az alkotásaimat ahhoz, hogy akár felkeressenek az emberek, hogyha kell valami, vagy megbízzanak bennem. Szeretnék eljutni a Kolozsvári Magyar Napokra. Persze, ideális lenne, hogyha megélhetnék ebből, mert imádom, és szenvedélyesen csinálom. Nem tudom, hogy kézművességből megélhet-e bárki is. Szeretném folytatni, kiteljesíteni, és a lehető legjobb szintre felfejleszteni.
