Diskurzus Viola Gábor színművésszel
– Több mint negyed évszázadig minden Marosvásárhelyhez kötött téged, ám egy napon úgy döntöttél, hogy felszeded a sorsod hajójának a horgonyát és olyan odüsszeuszi útra indulsz, amely többévi kalandos bolyongás után a kolozsvári társulat kikötőjébe vezetett.
– Többedmagammal vágtam neki ennek az útnak. Az olyan periódusa volt a vásárhelyi színháznak, amikor öt év alatt háromszor történt igazgatóváltás. Minket még Kincses Elemér szerződtetett, őt Kovács András Ferenc követte az igazgatói székben, akit Béres András váltott le. Akkor (2002-ben) kaptunk, több mint tízen – fiatal színészek – ajánlatot Novák Esztertől, aki korábban több produkcióban is dolgozott velünk, hogy szerződjünk át Magyarországra. Mindemellett, ezzel párhuzamosan, Kolozsváron is beválogattak egy előadás szereposztásába (S. Anski: Dybukk, rendező: David Zinder), Tompa Gábor igazgató már akkor megemlítette, hogy talán szerződtetne is a társulathoz. Elfogadtam ugyan a Novák Eszter által kínált lehetőséget, ám végül mégsem éltem vele, mert közben megkeresett Schilling Árpád, a Krétakör Színház vezetője, és felkért, hogy lépjek be a társulatából akkor távozó Csányi Sándor helyébe.
– A Krétakör Színház, az egyik legnívósabb magyarországi kísérleti művészszínház.
– Megtiszteltetés volt abban a csoportban lenni, amelyet nagyon elhivatott emberek alkottak. Nagyon tudtak és szerettek dolgozni és szívvel-lélekkel „csinálták” a színházat. Ott nem volt egy percnyi tunyaság vagy fölösleges időtöltés sem. Nagyon sűrű időszak volt ez számomra. Rengeteget dolgoztunk, és sokat utaztunk turnékra, fesztiválokra. Két évig voltam a Krétakör szerződéses színésze, de utána még két évig visszajártam oda, már szabadúszó színészként, hogy a még futó előadásaimban eljátsszam a szerepeimet. Ez utóbbi két év alatt a tatabányai és a veszprémi társulatok is meghívtak néhány szerepre.
– Hogy kell elképzelni Magyarországon a szabadúszó színész életét? Kézről kézre adják a rendezők, a direktorok, meghívásokat, felkéréseket kap, vagy castingokra kell járnia?
– Is-is. Fontos a színész ismeretségi köre és az elismertsége is. Én Magyarországon nem igazán kerültem be a kőszínházak világába, inkább az alternatív, struktúrán kívüli társulatokban tevékenykedtem. Akkor még sokan furcsán tekintettek ezekre a kezdeményező társulatokra. De a Krétakört nem lehetett bagatellizálni, mivel oda olyan vérprofik is szívesen elszerződtek, mint Csákányi Eszter, Gyabronka József, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Rába Roland, Nagy Zsolt vagy a már említett Csányi Sándor. Később a világ kicsit kitágult, elfogadták ezeket a kezdeményezéseket, és ma már nem ciki alternatív társulat tagjának lenni, de akkoriban még a kőszínházi művészek kicsit lesajnáltak minket, picit lenéztek ránk.
– Van-e különbség az anyaországi és az erdélyi színházak és színészek között?
– Van bizony. A magyarországi színházak nagyon erősen színészközpontúak. Erdélyben ezzel szemben a rendezőelvű színházi forma a domináns. Ugyanakkor az erdélyi magyar színészek színpadi léte is valahogy sokkal játékosabb. Extrovertáltabbak és expresszívebbek. Nem félnek az érzelmektől, a játékosságtól. Jó meglátása volt Esterházynak, amikor azt mondta, hogy: „nálunk (Magyarországon) inkább a nagy színészegyéniségek színházáról beszélhetünk”. A magyarországi színészet erőssége a karakterformálás és a jellemábrázolás, de az előadások általában szórakoztató jellegűek, míg a hazai magyar színházak képi világa – valószínűleg a román színjátszás hatására – gazdagabb és expresszívebb, ugyanakkor több helyet és lehetőséget hagy az alkotó képzeletnek.
Pista szerepében a Rokonokban Györgyjakab Enikővel, rendező Bocsárdi László (2023) - Fotó: Bíró István (Kolozsvári Állami Magyar Színház)
– Mikor és miért fogalmazódott meg benned a visszatérés gondolata?
– Kanadában, Montrealban turnéztunk a Krétakörrel, amikor a parkban üldögélve közöltem Schilling Árpáddal, hogy én hazamegyek. Próbált visszatartani, győzködött, felsorolta a terveit, hogy csináljuk meg a Hazámhazám második részét, a FEKETEországot, de nekem akkor már valahogy elegem lett a magyarországi színházi formából. Más volt a nyelvi kulcs, másként hangzott az ő szájukból a magyar szó, mint a miénkből. Meg, persze, közrejátszott a honvágy is.
– 2009-ben tehát, a magyarországi tapasztalatok után hazatértél Erdélybe.
– Igen, és megpróbáltam itthon is folytatni a szabadúszói színészi karriert. Már korábban, 2006–2007-ben Kroó Ádámnak, a marosvásárhelyi színin végzett, de magyarországi származású színésznek volt egy próbálkozása Székelyudvarhelyen, hogy magánszínházat hozzon létre, a Nézőpontot. Akkor még az anyaországban dolgoztam, de amikor meghallottam, hogy milyen érdekes és értékes emberek gyűltek oda össze, egy előadás erejéig én is szívesen visszatértem. A produkciónk sikeres lett, még a POST-ra (Pécsi Országos Színházi Találkozó) is eljutottunk vele, de valamiért mégsem lett hosszú életű ez a próbálkozás és néhány bemutató után kifulladt. De a 2009-es hazatérésemkor több helyről is kaptam felkérést. Hívtak a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdióhoz és az akkor frissen alakult kézdivásárhelyi társulathoz is. Úgy tűnt, hogy folytathatom itthon is a szabadúszói életformát, több színházi műhelyt kipróbálva és megtapasztalva, de kiderült, hogy itt nálunk ez a rendszer igazából nem működik. 2010-ben én kopogtam be Tompa Gábor irodájába, hogy vajon áll-e még az egykori szerződési ajánlata. Az ajánlat pedig még mindig állt.
– 2011-ben pedig, már a kolozsvári társulat művészeként elnyerted az UNITER-fesztivál legjobb férfi mellékszereplő díját Georg Büchner, Leonce és Léna című előadásában, amelyet Tompa Gábor rendezett, és amelyben te a Valerio szerepét alakítottad. De ki ez a Valerio mint szereplő?
– Ez a darab olyan, mint egy „road movie”, mint egy utazás, vagy mint menekülés önmagunk elől. Valerio nem más, mint a romantikus főhős ellenpontja és nagy orrú, nihilista útitársa. Olyan, mint Sancho Panza alakja Don Quijote mellett, vagy mint Don Juan kísérője, Sganarelle. Komoly filozófia és megéltség van a látszólag könnyed szerep mögött. A megszokottól különböző emberi nézőpontot képvisel. De nemcsak az én alakításom, hanem az egész előadás nagyon figyelemre méltó volt: színes, szépséges és látványos remekmű.
Valerio szerepében Bodolai Balázzsal a Leonce és Lénában, rendező Tompa Gábor (2010) - Fotó: Bíró István (Kolozsvári Állami Magyar Színház)
– Nietzschének egyik tanulmánya, A tragédia születése azt az elméletét vezeti le, hogy az antik görög színjátszás alapjai a zenében gyökereznek. Olyan színész vagy, aki egyben tehetséges zenész is. Melyik volt előbb, a zene vagy pedig a színház iránti elköteleződés?
– A zene nagyon érdekes dolog. Olyan rezgés, ami az öntudatra ébredés eszköze. Gyerekként mindenki ismeri ezt a csodát, de aztán lassan megöljük magunkban ezt a dolgot. Szerencsére bennem nem halt ki, mert édesanyám dalos ajkú asszony volt, aki rengeteget énekelt. Az ő esetében nyugtató, öngyógyító eszköz volt a zene. Viszont nem részesültem zenei képzésben és ezért nem is nevezem magam zenésznek. Csak játszom a gitáromon.
– Az énekhangod is kivételesen jó, olyannyira, hogy az opera színpadán is kiállná a próbát.
– Sok minden furcsa dolog van ebben az életben. Még Marosvásárhelyen éltem, amikor elmentem Miskolcra felvételizni egy zenés produkcióba, ahol meghallgattak, és rögtön szerződést ajánlottak az operához és a színházhoz is egyszerre, sőt rögtön három előadásban is azonnal belekerültem a szereposztásba. Főszerepet ajánlottak Az én és a kisöcsém operettben, szerepet egy musicalben, az operában pedig, Verdi Rigolettójában két kisebb szerepben láttak volna szívesen. Akkor még annyira beképzelt voltam, hogy visszautasítottam ezeket a lehetőségeket. Úgy gondoltam, ha már ekkora tehetséget látnak bennem, akkor előbb elvégzem a zeneakadémiát, aztán majd újra tárgyalunk. Meg az is visszahúzó erő volt, hogy otthon, Marosvásárhelyen egy meghívott magyarországi rendező, Babarczy László rám osztotta Molnár Ferenc Liliom című darabjának a címszerepét. Mindig is vágytam erre a hintásfiú szerepre, nem lehetett visszautasítani, nekem azt muszáj volt megcsinálnom. Aztán már itt Kolozsváron valóban beiratkoztam és jártam két évig a zeneakadémiára, de mivel semmi újat nem tanultam, abbahagytam.
– Négy alkalommal voltál rendezőasszisztens, azt követően rendeztél is itt, a kolozsvári színháznál egy monodrámát, A kísérletet.
– Amint a címe is mutatja: az kísérlet volt, próbálkozás. Érdekel a rendezés mint a színpadi folyamat külső optikából való szemlélete, és szándékomban áll a jövőben is hasonló kísérletekkel próbálkozni a színházak világmodellező laboratóriumában.
Borítókép: Tompa Réka
