A Shoshin színházi rezidenciák záróeseményén jártunk
Kis csoportban érkeztünk Kolozsvárról Mérába, ahol meglepően élénk szombat esti hangulat fogadott, az utcákat, a kis központi teret betöltötte az élet, a hangos beszéd és jóízű kacaj, a felnőttek az út mentén beszélgettek, számos gyerek pedig a járdákon játszott vagy épp biciklivel szelte át a falut. Azért nem mindenkinek szólt kikapcsolódásról a szombat este, nem mindenki pihent az árnyékban egy hűs itókával, miközben a legfrissebb híreket osztotta meg a szomszéddal, komával, többen még dolgoztak a faluban, néhány megrakott traktor, tejesbödönöket szállító szekér haladt át a főtéren.
A falusi kavalkádban többen készültek a „fesztiválra”, indultak már a Szarka-telekre, az előadás helyszínére. A hangulatot a távolban feltűnő kis csoport éneklése, kurjongatása törte meg, a botokkal, menetelve közeledő csapat főtérre való bevonulásával elkezdődött a Shoshin foglalkozását záró előadás.
Énekelve, kurjongatva érkeztek a táborozók a főtérre
A Shoshin egyesület, amelynek célja a színészképzés lehetőségeinek tágítása, a természet, vidéki környezet és a kreatív alkotómunka találkozásának vizsgálata, ötödik alkalommal hirdetett nemzetközi műhelyfoglalkozást színészeknek és amatőröknek. Az idei, Botok, kövek és az éneklő test – A kölcsönösség színháza címmel meghirdetett kreatív tábort Donald Kitt és Kai Bredholt, az Odin Teatret színészei vezették, akiktől a résztvevők az Odin színház sajátos hang- és mozgástechnikáit, fizikai tréningjét tanulhatta el. A tábor alatt a résztvevők saját etűdöket, majd egy montázst hoztak létre általuk írt történetekre, majd az egyéni történetekbe a helyi énekeseket, zenészeket és táncosokat is bevonták, akikkel közösen alkották meg a tábort záró bartert.
A barter, mint színházi esemény szintén az Odin Teatrethez köthető, lényege, hogy a résztvevő egyének és csoportok valamit megmutassanak a saját kultúrájukból, célja a csoportok közötti párbeszéd erősítése, az önkifejezésre való buzdítás. Az egyének, csoportok találkozója már az előadás gerincét képező témában is fellelhető, a résztvevők saját nagyszüleik történetein keresztül mutatták be azokat a technikákat, amelyeket a képzés alatt sajátítottak el.
Méraiak és Shoshinosok várták az előadókat a Szarka-telken
Az esemény a helyi főtéren kezdődött, az oda érkező kis csapat mindenki figyelmét megragadta, a közönség között egyesek már fel voltak készülve a „fesztiválra”, másokon viszont tükröződött a meglepettség, hogy már megint mi zajlik a faluban. A színészek már a központban elkezdték a nagyszüleik történeteinek bemutatását, egy 1922-ben nagycsaládba született, hányatatott sorsú nagypapa életét ismerhette meg elsőként a közönség, akit nem akart az anyja, s akinek a hat fiútestvér miatt semmi sem jutott a szülői vagyonból. A nagypapa aztán mégiscsak boldogult az életben, ahogy a szülei megjósolták.
A történetmesélésbe a résztvevőknek be kellett építeniük azokat a mozdulatokat vagy mozdulatsorokat, amelyeket a tábor alatt sajátítottak el. A színészek által használt érdekes, egyáltalán nem szokványos, erős és sokszor eltúlzott mozgásokat, testhelyzeteket és hangtechnikákat bizonyára nem kapcsolja össze egy átlagos néző egy tragikus történettel, ám a színészeknek sikerült hitelesen összekötniük azokat. Úgy mondták el a nagyszülők megható, általános, mégis rendkívül egyedi történeteit, hogy közben tökéletesen teljesítették a mozdulatokat, nem tükrözve, hogy a két elem nem feltétlenül illik össze.
Egyének, csoportok és kultúrák érintkezése
Az első történet megismerését követően feltűntek az előadásba bevont első helyiek is, zeneszóra, szekéren vonultak a gyönyörű kalotaszegi viseletbe öltözött mérai leányok és legények. Miután mindkét csoport, táborrésztvevők és helyiek részéről is körvonalazódott, hogy mivel készültek, a Szarka-telek felé vonult mindenki. Míg a kapualjakban, ablakokban bámészkodó helybéliek egyszerűen élvezték a pillanatot, ezt az akkor még nagyon darabosnak tűnő jelenetet, a városról érkezettek csak a telefonképernyőn keresztül követték a két kultúra érintkezését, mindenki fotózta a gyönyörű viseleteket, a piros csizmákat, a szekeret húzó lovak előtt, botjaikkal vonuló színészeket.
A Szarka-telek, amely a mérai világzenei fesztiválnak is az otthona, szintén remekül tükrözte a szervezők által kínált és megálmodott találkozást. A falusi, jellegzetes tornácos ház, a hatalmas fából készült, faragott kapu és a gazdasági épületek a fesztiválra kialakított, modern, autentikus elemekkel egészültek ki, a patakmeder mellé helyezett raklap-bútorok, tetőcserépből készített bárpult és a színpaddá alakított csűr tették hiteles helyszínné a telket az előadáshoz.
A Szarka-telek hiteles helyszíne volt a barternek
A barter során a táborrésztvevők etűdjei és a méraiak „jelenetei” váltották egymást. A nagyszülők történetein keresztül jártunk a német megszállás alatt lévő Görögországban, ahol egy nagymama az eladni szánt kenyereit az olasz foglyoknak ajándékozta. Menekültünk, teljesen fölöslegesen, az oroszok elől, vittünk határozottan hozományt egy leánynak, kerestünk elásott kincseket, és átéltük, ahogy katonatisztből munkássá fokoznak le, mert megtagadtuk, hogy a titkosszolgálatnak dolgozzunk, és emiatt soha többé nem mosolygott ránk a feleségünk. És mindemellett rengetegszer szerelembe estünk… A történetek közé illesztett népzenei pillanatok, a piros csizmák, pörgő szoknyák, legényesfigurák és hiteles népdalok szinte megelevenítették az elhangzottakat, összekapcsoltak múltat és jelent, a történetmondókat, nagyszülőket, helyieket, a közönséget, és a mi nagyszüleinket is. A főtéren még szétesőnek tűnő performansz-darabkák egybefonódtak, és mindezt a helyi közönség lelkesedése tette teljessé, ahogy saját előadóikat-falubelieiket és a befogadott színészeket is egyöntetűen bátorították.
A helyiek megelevenítették a történeteket
A néha tragikus pillanatokat is felidéző, mégis rendkívül szórakoztató színházi találkozás végén Donald Kitt és Kai Bredholt egy „ősi dán szokást” is beemelt az estbe és a közönséget is bevonta a barterbe, közös tánccal, kacagással találkoztunk és búcsúztunk egymástól.
Körtánccal találkoztunk s búcsúztunk
(Borítókép: A résztvevők úgy mondták el a történeteket, hogy közben tökéletesen teljesítették a tanult mozdulatokat. Fotók: Miklós Károly)
