Szülőként sokan vagyunk úgy vele, hogy szeretnénk, ha kismanóink olyan élményekkel gazdagodnának, olyan tapasztalatokat szereznének, amelyekhez nekünk annó nem volt alkalmunk. Tudom, tudom, a szakirodalom bőségesen kitér arra, hogy nem kellene a gyermekeinkben kiélnünk a meg nem valósult álmainkat, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem próbálhatjuk meg biztosítani számukra a lehetőséget olyasmi kipróbálására, ami szerintünk érdekes lehet. Kis családunkban az egyik ilyen téma a zenélés.
Bár kiskamasz koromban én is próbálkoztam a zongorázással, leginkább a bothallásom javítása végett, de nem sok sikerrel jártam. Nem csak a rendszeres gyakorlások estek nehezemre, de beletört a bicskám a kottaolvasásba is: a hangjegyek alá szorgalmasan beírogattam a megfelelő nevet, s nem értettem, hogy miért néz elkerekedett szemekkel kedves zongoratanárnőm, amikor az új kották leolvasása újra meg újra kudarcba fullad. Otthon mindig ügyesen kiszámolgattam, hogy melyik hang melyik vonalra vagy vonal közé kerül, alá beírtam a hang kezdőbetűjét, és már csak a begyakorlás maradt. Persze éreztem én, hogy nem jó ez így, s a következő órára szorgalmasan kiradíroztam, ami írtam. Addigra már nem volt szükség a „súgóra”, kívülről játszottam. Az új kottával azonban természetesen meggyűlt a bajom. Arról nem is beszélve, hogy a do-re-mi-fa-szol-la-szi is ugyanazon a hangon szól(t) a fejemben, így hiába is próbáltak rávezetni, hogy a szol magasabban van, mint a mi, az agyam felfogta, de a botfülem nem hallotta a különbséget. Nem is volt hosszú távú ez a kaland, hamar belátta minden érintett fél, hogy nem lesz ennek jó vége, inkább zárjuk le, amíg nem lesz keserűség belőle. Ezek után nem csoda, hogy megfogadtam: ha egyszer gyermekeim lesznek, az első adandó alkalommal megpróbálom bevezetni őket a zene és a hangszerek világába, hátha fiatalabb korban nagyobb eséllyel lesz sikerük, sikerélményük. Nem zenészt szeretnék belőlük faragni, vagyis faragtatni belőlük, csak megszerettetni ezt a tőlem oly távoli világot.
Már amikor a pocakomban voltak, igyekeztem több klasszikus zenét hallgatni, énekelni azonban nem igazán mertem, nehogy elijesszem őket azzal, hogy újra meg újra falcsot fogok. Szerencsére Apának nagyon is jó zenei hallása van, szépen énekel, így titkon abban (is) reménykedtem, hogy ezt a részt öröklik majd tőle. Amikor pedig megérkeztek, mindenféle tevékenységhez passzoló zenét próbáltam keresni, éneklős-mondókázós foglalkozásokra vittem őket, figyelgettem, hogy milyen zenére hogyan reagálnak, később pedig a hangszertanulás témája is felmerült. Matyi mindig nagyon lelkesen nézte és hallgatta, amikor Nagyapa vagy Apa gitározott, s hamarosan kérte, hogy ő is tanulhasson. S mióta az elbűvölően kedves tanár néni elindította a gitártanulás útján, megnyílt előtte egy új világ. Nem mindig megy zökkenőmentesen az, hogy naponta kell gyakorolni, de amikor már belelendül, igazi örömzenélés hallatszik. Látva a Matyi sikerélményét, Panna is lelkesen kérte, hogy bátyjához hasonlóan ő is elkezdhesse ötévesen a gitározást. Ahányszor csak vittük vagy hoztuk Matyit a gitáróráról, a kicsi lány visszaszámolta az időt, hogy mikor mehet majd ő is. Mielőtt azonban belevágtunk volna vele is, elmagyaráztuk neki is, hogy élmény s igazi öröm legyen a zenélés, rendszeresen kell majd gyakorolnia. Nem lehet hisztivel kibújni a feladat alól. Nem mondom, hogy mindig sikerül alkudozás nélkül leülni gyakorolni, de legtöbbször sikerül megtalálni az arany középutat, s Panna is örömmel pengeti a dallamokat. Ilyenkor aztán rendszerint kiderül, hogy a kismanóim máris túlszárnyaltak. Szinte hibátlanul olvassák a kottát, s ha hibáznak, még ők szólnak, hogy: de Anya, nem hallod, hogy nem szól jól? Nem könnyű, de beismerem, hogy én, biza nem. Közben pedig ámulva és sóvárogva figyelem, hogy a kis ujjaik milyen ügyesen bánnak a húrokkal.
