Tény: ennyi könnyező, könnyeit törölgető, hüppögő vagy éppen síró férfit, mint a katari labdarúgó vb-n – és nem mondhatni egyikükről sem, hogy „lányosak”, netán anyámasszony katonái lennének –, egész évben nem láttam, nemhogy egy helyen és alig pár hét alatt…. Ám akár bánatukban, akár örömükben sírtak a kamerák előtt, a túláradó érzelmeken túl egy dolog közös volt e könnyekben: a foci iránti szenvedély.
Azt hiszem, ez a katari vb legfontosabb üzenete, egyben tanulsága: a labdarúgásból még nem halt ki a szenvedély, és nem is szabad hagyni, hogy kihaljon. Mert legyen bármennyire is el- vagy éppen túltaktikázott, már-már gépies vagy éppen minimalista és pragmatikus a mai futball (láttunk ilyen válogatottakat Katarban…), végül mégis győzni tud a szenvedélyesebben játszó csapat, amely ráadásul nem csak a mérkőzést nyeri meg, de a nézők szívét is. Azokét a nézőkét, akik generációk óta éppen ezt a szenvedélyt várják el a 90 vagy 120 perc alatt a labdarúgástól, és akik nem egyszer többre értékelik a játék szépségét a győzelemnél.
Igen, Argentína vb-címe a szenvedély győzelme. A többi pedig, ami Katarban történt, az már csak száraz történelem – kezdve a szervezési jog megszerzése körüli esetleges korrupciótól a létesítmények építése során életüket vesztő vendégmunkás-tragédiákig, a különféle szervezési problémáktól az emberi jogok tiszteletben tartását követelő megmozdulásokig, a Messi bistbe öltöztetése miatti nézeteltérésekig. A foci, a sport győzött Katarban, és mi mást vártunk volna el egy világbajnokságtól?
Reméljük, ilyen lesz majd a következő vébé is, amelyen már nem 32, hanem 48 csapat fog küzdeni a trófeáért. Köztük talán a magyar is. Mert jó lenne már végre egy rendeset sírni…
