Aki meghirdetett ártatlansággal szeretne belekukkolni egy valódi folyónászba, annak az Ohio folyó születésének helyét ajánlhatná egy ilyen tematikában utazó turisztikai ügynökség (ha lenne ilyen, persze), reklámmappájában katonásan felsorakoztatva a sajátos nászfotókat: az Alleghrny és a Monongahéla vizeiből születő Ohio folyó centiméterre kiszámítható kontaktterületét, és előttük fehér ruhában, napernyővel és lobogó hajjal Ida Berenice Mitchell-t, amint hasára teszi néha a kezét, érezve a világra készülő, még vekni nagyságú Kemény Jánoska szívdobbanásait.
Pittsburgh az Ohio folyó és Kemény János szülővárosa. Kettejük születésének füzeteit dimenziók választják el, majd lapozzák fel: az Ohio örökösen születik, minden másodpercben összecsap egy világosabb és mészkőben szegényebb hullám – az egyik jobbról, a másik balról hozva a vágyakozást.
Az Ohio halhatatlan – nem lehet elterelni, átalakítani, leverni díszes kapuit.
Berenice-nek, a kismamának, Kemény János édesanyjának biztos utánafordultak Pittsburghban, de ez a mozdulatsor természetesen csak egy posztmodern tájképben lelhetne otthont, átültetve a tájat odébb, az óceánon túlra épült Nagyenyedre, ahol Berenice szépségét már hivatalosan is jegyezték.
„Jancsó esperes úrnak, amikor a szószékből először pillantotta meg anyámat, az ámulattól megbicsaklott a hangja… Ha anyám szépségét hozta szóba valaki, azonnal fegyverszünet állott be a Tisza-pártiak és kossuthisták, az úrbecsülő és a megbízhatatlan politikusok között. Bethlen Gábor, Kőrösi Csorna Sándor, Kemény Zsigmond nagy múltú városában egy szép, idegen asszony nemes arcvonásainak, tejfehér arcbőrének, fekete szemének, hajának láttán lecsitultak a világnézeti ellentétek.”
Azt is terjesztették izgatottan a népek, hogy az amerikai asszony olyan éles szemmel nézi a házakat és az ablakokat, hogy biztos át is lát rajtuk. Ida Berenice Mitchell valószínűleg azért is keveredhetett tündérkedés-gyanújába Nagyenyeden, mert képtelen volt megtanulni magyarul, így sok kérdésre csak udvariasan rábólintott zavarában.
Ida Berenice Mitchell-nek – bár ezt csak gyaníthatjuk – sajátos hozzáállása volt a kérdezéslélektanhoz. Ha később születik ez a gyönyörű amerikai asszonyka – mondjuk a 20. század közepén – akkor beírhatta volna naplója vágyrovatába, hogy posztmodern kérdezéskultúrát szeretne tanítani, mondjuk Kolozsváron, Nagyenyeden vagy Alsójárán.
Szegény Kemény János is megjegyzi: „Anyám, bár többször is próbálkozott vele, sohasem tudott megtanulni magyarul. Mindössze annyira vitte, hogy ha nem akadt senki, aki angolul vagy németül értekezzék vele, valahogy nagy nehezen éppen csak hogy meg tudta értetni magát.”
Aki már látta Ida Berenice Mitchell-t az 1900-as évek legelején az Ohio partján, az összefutó vizek gyönyörében elmerülve, az biztosan megérti őt, hogy titokban tájzúggyűjteményről álmodozott – olyan keretezhető képek gyűjteményéről, amiknek kizárólag ő a megálmodója és egyben retina-fényképésze is.
Ez is egy posztmodern benyomás – eljutni a kérdezés dimenzióitól a tájzúggyűjtésig.
***
Állok az egykori Alsójárai híres szálloda előtt Lakatos Artúr történész barátommal, és figyeljük a többször is átépített ingatlant, ami még a maga szörnyű megcsonkításában is valamiféle rendhagyó előkelőséget sugároz. Kemény Jánosék nagyon szerették Alsójárát, a gyerekkori emlékek különösen színesen bukkannak fel a mélyből a Kakukkfiókákban.*
„Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhárom éven át volt otthonunk az alsójárai kúria. Fészekrakásunk idején nővéreim még élénken emlékeztek amerikai életünkre. Nekem nem voltak emlékeim: mindössze két hónappal múltam volt egyéves, amikor behajóztak bennünket. Még járni is annak a nagy hajónak a fedélzetén tanultam, amely átszállított minket az Atlanti-óceánon Európába. Alsójárában ébredtem öntudatra. Alsójárához kötnek kisgyermekkorom legszebb emlékei. Ezért vallom az amerikai Pittsburgh helyett ezt a mezővárosnak is beillő helységet szülőfalumnak, Erdélyt szülőhazámnak.”
– Nézd csak ezt a képeslapot, Csaba – mondja Lakatos Arthúr. – Abban igazad van, hogy ez szálloda volt még a Keményék idejében, de látod mit ír a jobb oldalán, fenn? Igen, igen, „sörmérés”… De fölötte mit ír? Czell… Czell Frigyes és Fiai italmérése…
– Érdekes, hogy még Alsójárában is volt italmérésük. Valószínűleg a falun áthaladó országút bátorította őket erre a kockázatos befektetésre. Mert hát szegény Alsójára, hol állt attól, hogy nyereséges italmérést lehessen itt elkönyvelni – okoskodom, és biztos vagyok benne, hogy igazam van. De Lakatos Artúr hamar az orromra koppint.
– Becsapó ez az „ó, szegény Alsójára!” megközelítés… Kemény János maga írja, hogy „Már az én gyermekkoromban három orvosi rendelő volt a faluban, s a járásbíróságon, mindenféle más közhivatalon kívül, kuglipálya, szálloda-vendéglő, fedőcserép-üzem és három elemi iskola is; úgy hiszem, joggal bánthatta a lakosságot, hogy Alsójára mégis, míg a világ világ, mindig csak nagyközség maradt.”
– Aha. Erre harapott rá Czell Frigyes és Fiai… És Kacsir István ezért működtetett szállodát és kávézót!
– Biztos lehetett valami nyereséglehetőség itt, ha Czellék szemet vetettek Alsójárára. A Czell család jelentős brassói vállalkozó-dinasztiának számított a XIX. század végére. Habár portfoliójuk sokoldalú volt, Kolozsvár kapcsán elsősorban a sör gyártása és terjesztése kapcsolódik nevükhöz. 1910-ben Czell Frigyes vásárolja meg az 1878-ban alapított monostori úti, „Sigmond testvérek” kis sörgyárat és fejleszti tovább, majd ezt adja el 1929-ben egy tordai sörgyárnak. És habár az Ursus márka kiteljesedése már jóval a Czell család szerepvállalását követően történt, amikor a kolozsvári sörgyártás történetéről beszélünk, a Czell család „brandje” megkerülhetetlen.**
– Gondolom, itt előttünk ez a megcsonkult épület lehet a Kemény János által említett „szálloda-vendéglő”. Amúgy olyan amerikaiasan hangzik, hogy „szálloda-vendéglő”. Vagy csak nekem tűnik?
Nézzük a fényképeket, melyik ablak mögött lehettek az asztalok, pincérek, vendégek…
– A jobb oldali három ablak mögött lehetett a sörmérés… Azt még be lehet azonosítani kívülről. A bal oldali részt viszont úgy szétcincálták, alig lehet elhelyezni térben. Mi lehet vajon most benn? Valami nyom maradt-e?
Mosolygok magamban, hiszen jól tudom, hogy rólam sohasem terjesztené senki, hogy akárcsak Ida Berenice Mitchell , átlátok a falakon.
Azon kapom magam, hogy újra elkap a gyűjtési láz. Berenice tájzúggyűjtő volt titokban, én meg itt, Alsójárán, elhatározom, hogy kérdéseket fogok gyűjteni. Ha megkérdi valaki, hogyan jutott ez eszembe, azt mondom majd: ó, ez egy posztmodern allűr.
Lakatos Atrúr kikerekedett szemekkel néz rám, amikor felteszem utolsó kérdésemet a Korona szállóról, különös tekintettel a bal oldali szárnyra, ahol most a falu felkapott turkálója van.
– Szerinted mennyi lehet itt, a „Kemény János Second Handben” egy olyan használt, fekete farmer, aminek a derekát rejtett gumi szűkíti? Hetek óta keresek egy olyat… Talán Alsójárán…
*
Alsójára – az egyik jobbról, a másik balról hozva a vágyakozást.
* Kakukkfiókák. Önéletírás; Kriterion, Bukarest, 1972
