Nem könnyű ezt elfogadni és megérteni, ha nincs pedagógus a családban vagy akár csak az ismerősök között. Ahol van, ott más lehet a tanügyi sztrájk megítélése, hiszen az emberek láthatják és tudhatják, hogy a pedagógus tevékenysége nem csak abból áll, hogy megtartja a tanórákat, utána pedig végig alussza a délutánt.
A sztrájkot követő véleményhullám közepette sajnálkozva, sőt: megrökönyödve vettem tudomásul, hogy még mindig szép számmal vannak olyanok, akik szerint „a tanárok sztrájkoljanak a nyári vakáció alatt, úgyis sok a szabad idejük”, „tönkre teszik a gyerekeket”, „fogadják el, hogy a pedagógusok bére ennyi és nem annyi”.
A kormány tett is némi kísérletet: ígért fűt-fát, bruttó ezer lejes béremelést a pedagógusoknak, és bruttó négyszáz lejes többletet a tanügyi alkalmazottaknak. A tanügyi szakszervezetek tagjait azonban nem elégítette ki az eléjük vetett konc. Nem arról van szó, hogy bruttó ezer lej nem pénz, ám mivel a béremelkedést fokozatosan, három évre ütemeznék be, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a pedagógusok folytassák az általános sztrájkot. A kormány pedig – úgy tűnik – nem hajlandó más ajánlatot tenni. A következő héten is folytatódik az általános sztrájk, ennek egyenes következménye pedig az év végi vizsgák átütemezése, azaz későbbre halasztása. És ez az, amit el kellene kerülni.
A tanügyi szakszervezetek másik követelése a pályakezdő pedagógusok bérének jelentős emelésére vonatkozik. Tanügyi berkekben évek óta köztudott, hogy a pedagógushiány már valós jelenség Romániában (is). Egyelőre a hiány a reál tantárgyaknál észlelhető, főleg kisebb településeken, de létezik. Kevesen jelentkeznek egyáltalán az egyetemek tanárképző szakára is, mivel tudják, hogy a fiatal pedagógusokra nem vár rózsás jövő. Sok munka, kevés pénz, és nagyon vaskos társadalmi lenézettség. Ilyen kilátásokkal nem fogjuk a fiatalokat a tanári pályára vonzani. Elkötelezettség ide, hivatás oda.
Ami a kormány ígéretének elutasítását illeti, nem csodálkozom. Már a Boc-kormány által felelősségvállalással elfogadott 2011/1-es törvényben is előírták, hogy az oktatásra kell költeni a GDP hat százalékát, ami azóta soha nem valósult meg. Ilyen előzményekkel nem lehet elvárni, hogy a kormány ígéreteit komolyan vegyék a sztrájkolók és a tanügyi szakszervezetek.
Legyen őszinte, már nem tudom eldönteni, „kinél van a labda”. A kormánynál? A szakszervezeteknél? Abba viszont bizonyos vagyok, és mindenkinek meg kell értenünk, hogy a gyermekek és családjaik, sőt még a sztrájkoló pedagógusok is mind áldozatok. Ahhoz pedig, hogy a közoktatás minőségi legyen, nem áldozatokra van szükség…
Borítókép: Rohonyi D. Iván
