Létélesztő
Ha azt mondom, szeretem a szülővárosomat, Kolozsvárt, nem érzékeltetem eléggé a hozzá való viszonyomat. Kolozsvárt nem szeretem, hanem a részem. Annyira szeretem, mint a karomat, a bőrömet, a szemeimet: hozzám tartozik. A frissen lejárt szükségállapot idején képzeletben számtalanszor bejártam számomra fontos tereit. Ellátogattam főterére, a Fellegvárra, az Óvárba, benéztem a Magyar utca kapui által elrejtett csodaudvarokba, ahol évszázados ablakpárkányokra könyökölnek most is húsos karú háziasszonyok, akik valószínűleg egyáltalán nem tudják, hogy sok nemzedékkel ezelőtt ugyanazzal a mozdulattal szusszantak meg hajdan volt szász és magyar elődjeik a múlt fedte, de most is ugyanolyan városban. Nem szeretem, hanem élem ezt a várost, s ő általam él. Éppen ezért mohón olvastam el mindent, mi kezem ügyébe került történelmével kapcsolatosan. Nevének már puszta eredetét is homály fedi, mindazonáltal számomra mindmáig a legkedvesebb az a tudósok által elvetett feltevés, hogy emez Szent Skolasztika apáca nevéből származik. A feltevés Jakab Eleknél is megtalálható, aki a tudós Bonfinire vezeti vissza okfejtését, miszerint régen magyarul Szent Benedek nővérét Kolozsnak mondták volna. Bár Szent Skolasztikának nincs köze az iskolákhoz, neve mégis a tudással, az egyetemmel, az oktatással kapcsolódott össze. Ezért számomra Kolozsvár iskolavárost jelent. S bár történelmileg logikám nem állja meg a helyét, metaforikusan annál inkább stabil. Elég csak képzeletbeli túrát tenni a belvárosban, hogy rájöjjünk, mennyire talál e név. Az óvári klastromiskolától elindulva, könnyen felfedezi a közepesen jártas túrázó a különböző felekezetek jónevű oktatási intézményeit, el egészen Erdély első egyeteméig vezetve az időn és téren átívelő sétát. Iskolaváros a javában ez a mi otthonunk, amelynek élete szervesen összefonódik a diákok és az őket oktató mesterek életével. Elég csak a korábban említett húsos karú háziasszonyokra gondolni, akik évszázadok óta drága pénzért ajánlják házukat és főztjüket a távolról ideérkező diákoknak.
Kolozsvár diákok nélkül üres kehely, amelybe régóta nem töltöttek bort: kívülről szép, értékes akár, de önmagában értelmetlen. A város életéhez szervesen hozzátartoznak a diákok, csínjeik, a hajnalig tartó tivornyák, a szesszió lázas, de mégis édes éjszakái, a vizsgaláz, a sikeres dolgozat, az elbukott mérce, az őszi újrázás, a kocsmaasztal fölött megoldott világértelmezés. Ez a város! Mindig lázadó, friss és gyönyörű diákjaival és különc tanáraival együtt. Évszázadok óta róják a járdákat világokat koponyáikban hordozó tudósok, akik napról-napra katedrák mögé lépve oktatják a mindig változó, de mégis mindig ugyanolyan diákokat az élet nagy rejtélyeire. A skolasztika városa ez, s ha valakit még mindig nem győzött meg az érvelésem, akkor sétáljon el a mostani kényszerállapotban a Házsongárd temetőbe, s számolja meg, ha tudja azokat a tanárembereket, akik itt oktatták ki tudja hány száz éven keresztül a mindig változó diákokat.
A pedagógia módszertana rengeteget változott az elmúlt évszázadok során, de az alaphelyzet ugyanaz maradt. Ott a tanár, aki koponyájában hordozza a tudást, emitt a diák, aki – ha erre rátermett – szívja magába azt. Az oktatás alaphelyzete a kérdezés művészete. A jó tanár nemcsak átadja a tudását, hanem felkelti diákjaiban a vágyat arra, hogy a még meg nem válaszolt kérdések felé úgy tekintsenek, mint a hegymászó a ködbe burkolózó csúcs irányába. A tanár nem átad, hanem meghív, nem zsibbaszt, hanem felpezsdíti a meg nem fejtett rejtély iránti vágyat. A kettő viszonya Diotima elmélete a vágyról és a beteljesedésről. Az oktatás alapjában véve a szellem erotikája, ahol az egyik szomjazik, a másik pedig buján felbuzog, mint a forrás. Az oktatás mesterekről és tanítványokról szól. A két alapkategória viszonyában jön létre a tanítás csodája. Így volt ez mindig, s most sem lehet más. Maga a kereszténység is ezt az alaphelyzetet modellezi. A vallásosság csírája velünk született adottságunk, de az nem fejlődhet ki, ha nincs mellettünk valaki, aki öntözi és gondozza azt. Senki sem lesz vallásos magától, mindenkinek vannak tanítói, mesterei, akik kísérik az úton.
Jelenünkben viszont össztársadalmi szinten megfigyelhető, hogy a két nagy csoport viszonyában zavar következett be. Ma senki sem akar tanítvány lenni. Mindenki a mester pózában villog, s árulja a teljesen lapos és demokratikus térben legtöbbször sekély tudását. Pedig világunknak több tanítvány és kevesebb mester kellene. Több kérdés és kevesebb kijelentés, több rejtély és kevesebb megoldás. Napjainkban mindenki mindent tud, és kevés embernek a fejében merül fel az, hogy tanulni kellene. Süketek párbeszéde a jelenünk, ahol mindenki negédesen csacsog vagy csecsemő-ökölbe rándítja kezét, és kijelent, miközben semmihez sem ért igazán. És talán ez korunk legnagyobb tragédiája. A csend, a kérdés, az alázat hiánya. Kevesebb tanárra, több tanulóra van szükség. Kevesebb mester és több tanítvány kellene, akik inkább hajlandók hallgatni, kérdezni, mint nagy mellénnyel kijelenteni.
Számomra ez az időszak azt tanította meg, hogy maradjak többet csendben a Szent Skolasztika városában. Hallgassak többet, s csak akkor beszéljek, ha mondanivalómban biztos vagyok. Tanuljam a kérdezés művészetét, mert jól kérdezni tudni kell, s bizony az a tudás alapja, nem a visszakézből odamondott válasz gyakorlata. S ha a hajdan volt és ma élő nagymesterek szólnak, akkor figyeljek oda, vitázzak velük bátran és szilajon, ahogy diákhoz illik, de mindig kérdezve, soha nem kijelentve, mindig alázatosan, soha nem a mindent tudás birtokosaként, tudva azt, hogy ember és világ akkor növekszik, ha ebben a városban is tanulókként próbáljuk elsajátítani azt a nagy igazságot, amelyet a legkülöncebb oktatók hintenek el katedrák, szószékek vagy kocsmaasztalok mögül. Ámen!
