Égetett (szülő)föld
Kalotaszegen egykor a kézművesség, a fafaragás és fazekasság az élő mindennapok részét képezte. Magyargyerőmonostor határában nagyon jó minőségű agyag található, ami egykor rengeteg munkát adott a falubelieknek. Kitűnő minőségű égetett agyagedényeket, cserépkályhákat készítettek egykor a település lakói. Nem csoda hát, hogy Sinkó András érdeklődése már kisiskolás korában az alkotás útjára terelődött. Egy alkalommal Kónya Peter, a tanítója agyagot hozott az órára. A könnyen alakítható anyag, amiből szinte bármit meg lehet formázni, teljesen lenyűgözte a kisgyermeket. Amikor hazatért, fényképeket vett elő, és azok után mintázott agyagszobrokat. Elsőként Petőfit, majd több jelentős magyar történelmi személyiség alakját formálta meg.
Már egészen kis korában szeretett külön vonulni az emberektől. Nehezen tudott beilleszkedni, sajátos játékait, különös szokásait senki nem értette meg, még a saját szülei sem. Nem vett részt a társasági játékokban, ezért társai kigúnyolták, megvetették, sőt néha meg is verték. Mélynövése miatt nem tudta magát megvédeni, mivel nem örökölte apja dacos természetét. (A szintén kis termetű édesapja meg tudta magát védeni már kis gyerekként is.) Testi adottságait makacssággal ellensúlyozta, ezért a társai nem bántották. A kis Andris azonban magába fordult, és a saját világában élte az életét, ami miatt még az édesanyja is elkezdett aggódni. A falusi munkák nem érdekelték, még a disznóöléshez sem értett, amihez abban az időben minden férfiembernek illett konyítania valamit. A rossz gyermekkori élmények miatt korán elkezdett égni a föld a talpa alatt, ezért minden álma az volt, hogy kiszakadjon ebből a falusi életformából, mert azt remélte, hogy városon az emberek műveltebbek, és ezért kevesebb bennük a rosszindulat.
Párizsban járt Bujka
A tanítója karolta fel és irányította a Székelyudvarhelyen működő Agyagipari Szakiskolába egy ajánlólevél kíséretében. A szakiskolában kályhásokat, tehát tisztességes iparosokat neveltek, képeztek ki. Kicsi Andris tehetsége itt is hamar megmutatkozott, mert ösztöndíjat kapott. A szülei úgy gondolták, ha már egyszer nem tudták lebeszélni elhatározásáról, legalább felkészítik a nagy útra. Feladták rá ünnepi ruháját, kis csizmáját, szőttes harisnyanadrágját, a kalotaszegi bujkáját, fejébe húzták a kalapját és a hátára akasztották iszákját. A kalotaszegi kabátka miatt egy ideig ráragadt a Bujka becenév is. Kalotaszegi ruhában indult a gyermek az ismeretlen útnak, amely Budapesten keresztül Párizsig vezetett, ahol annak idején sok magyar élt, akikkel kapcsolatot tartott fenn.
A kalotaszegi kis Bujka ahogy Budapesten, úgy Párizsban is megpróbálta a túlélést. Az egész ottani életét így jellemezte néhány szóval: „Rúgok, harapok, ha kell. Azért sem hagyom magam”. Ez az „azért se” hozzáállás egész életét meghatározta, és ezért tudott megélni Párizsban is. Amilyen odaadó és szenvedélyes művészként élt, a hétköznapokat annyira egyszerűen, mondhatni aszkéta módon töltötte. Nem érdekelte a szórakozás, a nőktől idegenkedett.
A Zsolnay gyárban
A Zsolnay gyár 1935-ben már részben átállt a fajanszgyártásról a porcelángyártásra. De csak a szigetelőrészlegben. A díszáruk készítésében ekkor még az útkeresés időszakában volt. A gyár akkori művészeti vezetését Mattyasovszky Zsolnay László festőművész és felesége, Sikorszky Zsolnay Márta tekintette szívügyének. László igazi művészi érzékkel arra törekedett, hogy olyan szép magyar porcelánt teremtsen, amelyik nem giccses. Így bukkant rá Sinkó András munkáira, és amikor meglátta a leegyszerűsített állatfigurákat, amiket a művész készített, a megvásárlásuk mellett döntött. A gyár ezekkel a figurákkal azonnal remek üzletet hozott össze. Jellemző László helyes előérzetére, hogy a közönség azonnal megszerette a szobrocskákat. A gyár hamarosan felajánlotta Sinkó szobrászművésznek, aki ekkor már Pesten élt ifjú házasként, hogy lépjen be a gyár kötelékébe. Sinkó azonban nem akarta lekötni magát. Ezek után azt az ajánlatot kapta, hogy költözzön Pécsre. Kapna lakást, használhatná a gyár műtermét és a gyár megvásárolja az ott készített szobrokat. Sinkó belement az alkuba, és 1936. február 15-én leköltözött Pécsre.
Mese, mese, nem mese!
A második világháború előszele a művészt is megérintette, ezért alkotásaiban rejtett utalások által próbált elgondolkodtatni, figyelmeztetni. Az emberi gonoszságnak, ravaszságnak és szörnyű kegyetlenségnek a vonásait a mese- és állatfigurák mögé bújtatta, így próbált meg gondolatokat ébreszteni a széles körben népszerűvé vált szobrocskáival. Erre a legjobb példa a Piroska és a farkas gyertyatartó, amelyet 1936-ban formált meg. A kisplasztika szemléletesen rajzolja meg az ártatlan mesefigura gyermeki alakját, akire gonoszul tekint a kegyetlen és erős farkas. Piroska szinte megszólal, és könyörög a farkasnak, hogy ne bántsa, hagyja továbbhaladni a célja felé, mert ő senkinek sem keresztezte az útját. A legkomolyabb figyelmeztetés ez: „Emberek, álljatok meg! Így nem szabad! Éljetek békében egymás mellett!”
A nagy „nemzeti egyesülés” Monostoron
Sinkó csupán kétszer látogatott haza Magyargyerőmonostorra. Először 1937. október 11. és november 1., majd 1939. március 4. és március 21. között tartózkodott szülőfalujában. Annak ellenére, hogy csak keserűséggel és szomorúsággal találkozott a szülőfalujában a román megszállás miatt, rengeteg ihlet érte ebben az időszakban, amiből nagyon sok szobrocska született. Az egyik legnépszerűbb sorozatot az egyik rokonáról, Kalló Bandikáról mintázta. Ahogy akkoriban minden kalotaszegi kisgyermek, Bandika is nagyon önállóan tevékenykedett. Fúrt, faragott, és hetyke kiállással játszott a maga módján, amit a porcelánszobrocskák nagyon szépen megpörköltettek.
Szülőföldjén szülei szegénysége mellett látnia kellett azt a megszégyenítő bánásmódot, amit a magyarokkal szemben alkalmazott a román állam. A román nemzeti ünnep alkalmából például nem engedték a kecskéket legeltetni az utcán, hanem egész nap az istállókban tartották az éhes jószágokat. Sinkó apja fűzfaágakat vagdosott és azzal etette a bezárt állatokat. Amikor ezt meglátta egy román őrmester, kegyetlenül megverte az öregembert. Az édesanyját is bevitték egy alkalommal az őrszobára, ott levetkőztették, és megverték.Sinkó András számtalan hasonló jelenetre emlékezett vissza, amit mély szomorúsággal mesélt ismerőseinek. Az otthoni látogatása alkalmával őt is beidézték és kihallgatták a rendőrőrsön. A rossz emlékek és a hatóságoktól való félelem miatt soha többé nem tért vissza a szülőfalujába.
Élethosszig tartó barátság
Gergely Hugó 1974 nyarán kereste fel először Sinkó Andrást és feleségét, Gizi nénit. A címet körülményes úton szerezte meg, de végül létrejött a találkozás. Ekkor Budapesten a Nagyréde utcában laktak, és eleinte a kis, vékony ember meglehetősen bizalmatlanul fogadta az idegent, aki – miután bemutatkozott – rögtön azt a kérdést szegezte Sinkó Andrásnak, hogy Erdélyből jött-e. Amikor megtudta, hogy végső soron Bécsből jött el hozzá a látogató, akkor kissé megenyhült.
Hugó ajánlatot tett a láthatóan nehéz sorsú művész szobrocskáira, átlagosan ötszáz forintot akart fizetni minden darabért, kicsiért-nagyért egyaránt. Sinkó nagyon megörült az ajánlatnak, és perceken belül már üzletet is kötöttek. Gergely két éven keresztül szinte minden hónapban felkereste, és a baráti kapcsolatuk egészen a művész haláláig kitartott. Sinkó András 1976. szeptember 10-én hunyt el Budapesten, de Gergely Hugó azóta is igyekszik fenntartani a szobrász emlékét. A megvásárolt szobrocskákból a művész falujába is eljuttatott néhány darabot, amit a gyülekezet az imateremben, vagy ahogy a helybéliek nevezik a Vigyázó házban őriznek egy üvegszekrényben.
