A nagyvárosi szétszórtságban legyen a plébánia a közösségre találás helye

- Távolról, Petrozsényből vezetett az útja Kolozsvárra. Mit jelentett Önnek ez a város és közössége, sikerült-e itt otthonra lelni?

- Amikor erre a kérdésre válaszolok, először az a pillanat jut az eszembe, amikor könnyes szemmel elindultam otthonról a nagyvilágba, mert éreztem a jó Isten hívását. Először Gyulafehérvárra vezetett az út, hét éven keresztül az volt az otthonom, utána Beszterce következett, négy éven át ott voltam segédlelkész. Ezután következett Kolozsvár, és ez lett a második otthonom,mondhatom tehát bátran, hogy otthonra találtam Kolozsváron.

Kispap koromban Gyulafehérvárról sokszor látogattunk Kolozsvárra, mindannyiszor magával ragadt a kincses város szépsége és szellemisége. Soha nem gondoltam volna, hogy itt leszek majd valamikor pap. Amikor 2012-ben megkaptam a kolozsvári kinevezést, ezzel új lehetőség nyílt számomra. Mindez azt a célt szolgálta, hogy Krisztus örömhírét továbbítsam nemcsak a szentmiséken és a prédikációkon keresztül, hanem egész életemmel. Áldás volt számomra az itt töltött nyolc év. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon könnyű volt. Voltak nehéz pillanatok – és itt elsősorban azokra a hetekre gondolok, amikor Kovács Sándor főesperes-plébános betegeskedett, majd meghalt. De Isten mellettem volt mindvégig, a munkatársaimon keresztül éreztem a jelenlétét, velük együtt sikerült továbbvinni a munkát, majd nyolc hónap után átadni a plébánia vezetését. Munkatársaimon kívül  sok-sok jóember állt az egyház ügye mellett. Így sikerült 2018. augusztus 6-án megkezdeni a kincses város szimbólumának, a főtéri Szent Mihály-templomnak a restaurálását, imával, közös szentmisével – ez a munka reményeink szerint másfél év múlva lezárul, és a templom újból nyitott kapukkal várja mindazokat, akik Istennel szeretnének ott találkozni.   

- Kolozsváron egyúttal a román római katolikus és a kolozsvári olasz közösséget is szolgálta. Hogyan illeszkednek be a város kulturális, vallásos életébe a más nemzetiségű katolikusok?

- A kinevezésem kifejezetten nem szólt arról, hogy a román és az olasz közösség lelkipásztori szolgálata lesz a munkám fő pontja, hiszen segédlelkészként kerültem Kolozsvárra, a főtérre, a Szent Mihály-plébániára, de így osztottuk el a feladatokat, ez a szolgálat hárult rám a plébániai munka sok más aspektusa mellett, hiszen kivettem a részem az irodai munkából, temettem, eskettem, kereszteltem, házszentelni jártam, hittanórát tartottam óvodásoknak, iskolásoknak, több nyelven folytattam a pasztorális munkát, magyarul is, emellett románul és olaszul...

- Nagyon változatos, színes volt az itteni munkám, és az évek során megtapasztalhattam egyházunk egyetemességét azokon az embereken keresztül is, akikkel itt találkoztam nap nap után a szentmiséken, a különböző szertartásokon, amelyeket végeztem. Nemcsak magyarokkal, románokkal és olaszokkal találkoztam, hanem francia, angol, spanyol, lengyel katolikusokkal is, hiszen Kolozsváron sokféle nemzet fia-leánya megfordul, itt tanul, dolgozik, egy ideig itt él. Ezekben a közösségekben is ugyanazt a tiszteletet, a szeretetet és a ragaszkodást tapasztaltam egyházunk hagyományaihoz, Istenhez, a hithez, mint ami bennünk is ott van. Nagyon sok szép élményem fűződik ehhez a sokszínűséghez, ehhez a nagyvárosi pezsgéshez, ami engem is épített és gazdagított.

- Szolgálata során milyen nehézségekkel találkozott, sikerült-e minden esetben úgy segíteni, ahogy szerette volna?

            - Ha a nehézségekre gondolok, rögtön eszembe jut 2018. január másodika, amikor alig egy héttel Kovács Sándor főesperes-plébános halála után, egy korareggeli telefonbeszélgetés során közölték velem, hogy az egyházi törvények, a kánonjog szerint a főesperes úr halálával rám hárul a plébánia vezetése, és ezt én plébániai kormányzóként fogom végezni. Habár akkor már jó pár éve káplánként szolgáltam a Szent Mihály-plébánián, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem egyszerű ez a feladat, és hogy bizony sok mindent nem tudtam a plébánia gondjairól, terveiről, a tennivalókról. 

            Amikor a papi szolgálatom egészére gondolok, akkor be kell ismernem töredelmesen, hogy nem mindig sikerült úgy segíteni, ahogy szerettem volna. De remélem és hiszem, hogy mivel bennem volt a jószándék, ilyenkor is megvolt a félsiker minden alkalommal.

- Hogyan látja, elvesztik-e az emberek a hitüket, vagy inkább visszatérnek hozzá, mintegy menedéket keresve? Miként lehetne jobban megerősíteni a kolozsvári közösséget?

- Kolozsvár igazi nagyváros, az ilyen helyekre jellemző sokféle lehetőséggel, kínálattal. Az emberek ebben a tengerben hamarabb veszítik el az identitásukat, a gyökereiket, intenek búcsút a vallási hovatartozásuknak, otthonról hozott szokásaiknak. Elvesznek ebben a közegben, elnyelik őket a mindennapok, sodorja őket az ár. Gyökértelenné válnak, idegenekként élnek egymás mellett.

Jó volt megtapasztalni a különböző közösségi alkalmakkor, különösen a jegyeskurzusok alkalmával, hogy ilyen keretek között milyen sok őszinte barátság született. Különös örömmel tölt el, amikor azt látom, hogy tartósak ezek a barátságok. Azzal, hogy a plébánián teremtettünk egy alkalmat, hogy emberek egymással találkozzanak, megismerkedjenek, megosszák gondolataikat, érzelmeiket, életüket, sikerült egy kapcsolódási pontot teremteni. A vasárnapi szentmise fontossá vált ezeknek az embereknek, mert nemcsak Istennel, hanem egymással is találkozhattak itt. Hasonló élethelyzetben levő emberekkel ismerkedtek meg, és látták, ki hogyan birkózik meg ugyanazokkal a problémákkal, hogyan örül ugyanazoknak a lehetőségeknek. Nemegyszer hallottam vallomásaikból később: „olyan jó, hogy megismertünk más családokat, amelyek ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint mi, ugyanaz az érdeklődési körük, ugyanazt a hitet próbálják megélni a mindennapok nehézségei közepette”. Fontos tehát lehetőségeket teremteni, hogy a hasonló érdeklődésű, meggyőződésű emberek találkozni tudjanak, egymást ebben a nagyvárosi szétszórtságban megismerjék, legyen a plébánia a közösségre találás helye. Az emberek itt olyan helyet találjanak, ahol szívesen fogadják őket, ahol szabadon önmaguk lehetnek, ahol nem megfelelni kell és nem teljesíteni, csak együtt lenni másokkal, osztozni örömökben-bánatban. Ilyen helyből kevés van egy mai nagyvárosban, holott az embereknek erre is igényük van. Különösebb szlogenek, nagy szavak hangoztatása nélkül otthonossá, igazi otthonná lehet varázsolni a plébániát, a templomot, és akkor az emberek szívesen jönnek.

- Van-e elkezdett programja, terve, amelyet most hátra kell hagynia?

- Mindig vannak rövid és hosszú távú programok, tervek. Ezek közül csak egyet említek, ami kiemelkedik mindegyik közül, ez a Piarista templomban található kegyképnek a restaurálása: ez a szívügyem. És ezzel együtt fontos számomra a kegykép és a kolozsvári közösség talán kissé elfelejtett, háttérbe szorult erős kapcsolatának a felelevenítése. Hiszen ez a Mária-kép egykor, 1699-ben két héten keresztül könnyezett, és számtalan csoda történt azok életében, akik a Szűzanya közbenjárását kérték. Nagy jubileum előtt áll a Piarista templom, hiszen 2024-ben lesz 300 éve annak, hogy a jezsuita szerzetesek befejezték a templomépítést, majd a Szűzanya kegyképét a főoltáron elhelyezték.

- Elégtétellel sikerül-e távozni Kolozsvárról? Fog-e hiányozni a város és közössége, mi lenne az, amiért érdemes ide visszatérni, és mi az, ami itt esetleg rosszul működik?

- Kifejezett igennel válaszolok erre a kérdésre, elégtétellel távozom. És igen, hiányozni fog az itteni közösség, amelynek megtapasztaltam a hatalmas ragaszkodását, különösen az utóbbi hetekben, amióta hivatalos lett az elhelyezésem, és ennek a híre elterjedt. Hiányozni fognak a kulturális rendezvények, a színház és az opera előadásai, az állandó, örökmozgó város zaja, hiányozni fog a Szent Mihály-templom mindennapi látványa, a Piarista templom színes közössége, hiányozni fognak azok az emberek, akikkel nap mint nap találkoztam a plébánián vagy az utcán.

A kolozsvári közösség egyik nehézsége, hogy nagy területen van szétszórva, a város különböző részein, gyakran megtörténik, hogy csak a házszentelés alkalmával lehet az embereket elérni, sokszor még ekkor sem sikerül találkozni egyesekkel. Ez lenne az egyik olyan feladat, amit tovább lehetne folytatni, hogy a kolozsvári, szétszórtan élő nagyvárosi emberek megértsék: a közösségnek megtartó ereje van, érdemes szorosabban tartozni a plébániához, egymáshoz, részt venni a közösség életében. Egy másik nehézség, amit én itt látok, hogy talán az örömhír is nehezebben tudja megszólítani az olyan embereket, akiknek mindenük megvan, és leginkább a karriernek szentelik az egész életüket.

Kolozsvár szellemi kisugárzása, kulturális kínálata, ezer színe mindig vonzó marad, ezt megtapasztalni mindig jóleső érzés, amiért érdemes lesz vissza-visszatérni, töltekezni.

- Azt mondjuk, “kincses Kolozsvár”. Ön szerint miben rejlik ez a kincs, ha egyáltalán van ilyen?

- Hogy mitől kincses Kolozsvár? Talán soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést, mert egyszerűen éreztem, tapasztaltam e mondás igazát: ez a város kincsekben gazdag. Miben áll ez? A történelmének a gazdagságában, az épületek szépségében, a kulturális kínálat sokrétűségében, az emberek sokszínűségében, a multikulturalitásában, multietnicitásában, és abban a normalitásban, amelyre itt mindenki törekszik: a magyar és a román társadalom egyaránt... Mindezekben látom kincsesnek Kolozsvárt.

- Tudna valamit az új munkájáról, beosztásáról mesélni?

- Az új munkahelyemről nem sokat tudok most még mesélni, mivel én sem ismerem, nem látom át a maga teljességében. Több lesz az adminisztrációs munka ott, mint a pasztorális, inkább számokról fog szólni a munkám. Követni fogom az főegyházmegye életének lüktetését gazdasági szempontból. Provokációnak, kihívásnak is tekintem ezt az új beosztásomat, és remélem, hogy Isten és az emberek, a munkatársak segítségével megfelelő módon fogom a munkámat végezni. Én erre törekszem, hiszem, hogy Isten segítségével sikerülni fog.

A kitartó, odaadó szolgálat elismerése

FODOR GYÖRGY

Meghitt és egyben megható eseménynek bizonyult vasárnap délelőtt a piarista templomban mind a magyar, mind a román anyanyelvű szentmise keretében Veres Stelian, a Szent Mihály egyházközség plébánoshelyettese iránt kifejezett hála és köszönet kinyilvánítása, kolozsvári odaadó szolgálatának befejezése alkalmából. Szülei a csángóvidéki Lujzikalagorban születtek, ő 1983. január 21-én már Petrozsényban látta meg a napvilágot, mivel szülei a Zsil-völgyébe költöztek a munkahely miatt. Édesapja a bányában dolgozott, a föld mélyén kereste meg a mindennapi kenyérrevalót családja számára. Stelian atya sok alkalommal elmondotta – főként gyermekeknek, fiataloknak –, hogy mivel gyakorló katolikus családba született, már gyermekként megszerette a templomot és szívesen járt oda. Gyakran mondogatta: amikor majd nagy leszek, pap leszek. Papi jelmondatát Szent Pál apostol első korintusi leveléből választotta: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló.”

Vákár István megyei tanácselnök a Szent Mihály-templomot ábrázoló festményt ad át Veres Steliánnak

Veres Steliánt 2008. június 29-én szentelték pappá Gyulafehárváron, ezt követően Besztercén volt segédlelkész 2012-ig. Nyolc éve helyezték a kolozsvári Szent Mihály-plébániára, előbb segédlelkészként, majd Kovács Sándor főesperes-plébános elhunyta után egy ideig plébániai kormányzói és ideiglenes főesperesi minőségében vezette az egyházközséget. 2018-tól pedig plébánoshelyettesként szolgálta Istent és a magyar, román és olasz hívek javát, emellett óvodai és iskolai lelkész, a hívek lelki vezetője – aki mindenkinek mindene tudott lenni. Ezért is volt nagyon nehéz elbúcsúzni tőle, mert csendes, szerény, de meghatározó jelenléte sokat számított idősnek-fiatalnak, családosnak és egyedülállónak, a román és a magyar közösségnek egyaránt. Az ő kezdeményezésére nagyon sok új, igazi nagyvárosi pasztorációs kezdeményezés született, a hagyományokat mindig kiválóan ötvözte korszerűséggel. Az olasz mise, amit ő vezetett be, a Kolozsváron tanuló, tartózkodó, idegen nyelvűek közösségévé lett, hiszen a franciául, spanyolul, lengyelül, angolul beszélők kedvéért is mindig elhangzott egy-egy olvasmány.

Bodó Márta teológus, a Keresztény Szó felelős szerkesztője így jellezmi kolozsvári szolgálatát: irányításával a román és magyar közösségek teljes harmóniában tudták a piarista templomot használni, magukénak érezni, a korábbi feszültségek is enyhültek, és azt is elérte a kölcsönös tisztelet jegyében, hogy a román elsőáldozás, bérmálás alkalmaival a magyar nyelvű köszöntés jelenléte természetes legyen. Mindenik csoport, akikkel együtt dolgozott, most valami szívből jövőt akart ajándékozni, így készült gyermekrajzokból album, mesefilm és mesekönyv, vallomásokból összeállított videó, és a szeretet számtalan, nem hivalkodó, nem harsány, de szívből jövő megnyilvánulása. A legmeghatóbb mozzanatok egyike volt, hogy az emlékalbum fotói közt üresen hagytak egy helyet a jövőbeli viszontlátás képének.

A hívek nagyra értékelték a Stelian atya által bemutatott liturgia méltó végzését, és nem utolsósorban a díszítésre való igényességét és adottságát: a szép oltárdíszítéstől a gyönyörű énekig, a művészi miseruhák iránti érzékéig. Arra is emlékezünk, hogy olyan úrnapi körmenetet szervezett és vezetett, amilyet Márton Áron óta nem látott Kolozsvár. Ezt is szerény, megbízható jelenléte és tevékenykedése tette lehetővé, hiszen a szervezéshez mindig megtalálta a társakat, a városi elöljárók és a plébániai közösség köréből egyaránt.

Sokoldalú elfoglaltsága ellenére jelen volt legtöbb kulturális, vallási rendezvényen, hiszen nemcsak protokollból, de őszinte érdeklődéssel és nyitottsággal vett részt a kincses város, a közösség életében, legyen szó akár családi eseményekről, akár ünnepi alkalmakról.

A vasárnapi, július 26-ai búcsúztatáson – amelyen a járványhelyzet megkövetelte intézkedéseket maradéktalanul betartották – nagyon sokan vettek részt. Veres Stelian emberi és papi értékeit, magatartását, közösségszervezési tehetségét és a lelki élet fellendítését célzó szolgálatát méltatta a szentmise főcelebránsa, Nóda Mózes egyetemi tanár, Vákár István, a Kolozs megyei tanács RMDSZ-es alelnöke, Bónis Endre, az egyházközség főgondnoka, Potyó István, a Szent Mihály-templom kántor-karnagya, Geréd István, a templom kántor-karnagya, Mitre Călin-Iosif orvosprofesszor és e sorok írója a Piarista Rend konfráteri minőségében. Ábrahám Erik, a Báthory-líceum kisdiákja valamint Laczkó Vass Róbert színművész szavalattal köszöntötték. A szeretet, nagyrabecsülés és hála jeléül a magyar közösség a Szent Mihály-templomot ábrázoló festményt, a román közösség a piarista templomról készült grafikát ajándékozta a közszeretetnek örvendő „Steli atyá”-nak, valamint gyönyörű virágcsokrokat adtak át neki.

Szívből kívánjuk és imádkozunk azért, hogy a Mindenható Isten továbbra is vezesse és oltalmazza életútján.

BORÍTÓKÉP ÉS FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN