A kolozsvári Szent Mihály-templomban Szenteste a betlehemi születéstörténetet idéző pásztorjátékot mutattak be a gyermekek, nagy odaadással, átéléssel – felkészítőik: Bőjte Csongor segédlelkész, Sebestyén Izabella hitoktató és Geréd István kántor. Ezt követte a vigília, vagyis a pásztorok miséje. Assisi Szent Ferenc volt az első, aki a csodálatos betlehemi eseményre emlékezve 1223-ban, eredeti környezetben, egy valóságos barlangban felállított jászol mellett végezte a karácsonyi istentiszteletet.
Hangsúlyoznám, hogy karácsonynak nem a fenyőfa a legősibb jelképe, hanem a jászol. „Mária a gyermeket bepólyálta és jászolba fektette” – olvashatjuk a Szentírásban. A fenyőfa jelentéstartalmával kapcsolatban: örökzöld tűlevelei az élet reménységét jelképezik, és ugyancsak erről beszél formája is. Felfelé keskenyedik, és csúcsával Isten felé mutat. Minden egyes ágacskája a keresztet jelképezi, tűlevelei pedig a töviskorona tüskéire emlékeztetnek. A karácsonyfa ezzel hirdeti a jászol és a kereszt összetartozását.
Másnap, karácsony főünnepén László Attila főesperes-plébános mutatta be a délelőtti szentmisét, koncelebráltak Bőjte Csongor és Czirják Ottó segédlelkészek. Szentbeszédét László Attila többek között ezekkel a kérdésekkel indította: „Ki az, aki tényleg akar/elfogad egy gyermeket? Vagy magát az Istent? Egy gyermeket, akinek életében ma is az Isten megosztott élete lesz valósággá, jelenvalóvá. Karácsony annak kérdését is hozza: ilyen egy gyermekváró – Istenváró társadalom? Ilyen egy család, mint a tied, mint a miénk?” Majd így folytatta: „A választól függetlenül itt van az öröm ideje. Mert a karácsony üzenete az, hogy mindegy, hogyan akarjuk mi egymást, az Isten akar minket! Sorsunkkal, életünkkel – sőt –, halálunkkal együtt. S mert az ember szíve mélyén ott a vágy Őutána, mindig voltak és lesznek, akik elindulnak, akik megállnak, akik meglátják egymás szeme csillogásában a földöntúli fényt; mindig lesznek, akik kihallják a hírhozó hangot: ember, veled az Isten!
Az ünnepen nem állunk üres kézzel, Isten sem jött azzal. Kérdezheted: mit hozott nekünk a Megváltó? Reményt. S ha így van, a legjobbkor érkezett! Mert annyi minden jövőtlen, annyi a sötéten látás, panaszkodás, bátortalanság. Igaza lehet annak a filozófusnak, aki kijelentette: «Láttam katonákat. Három hétig kibírták élelem nélkül. Láttam sivatagi utazókat. Három napig kibírták víz nélkül. De remény nélkűl három percig sem bírja ki az ember». Ünnepünk egyértelművé teszi: ha Isten egyszülött Fia beleszületett a földi létbe, akkor az életnek kell hogy legyen értelme. Akkor van remény az ember számára. A Mindenható Istennél ugyanis nem feltételezhetünk értelmetlenséget. Ha ezt a világot nem lett volna érdemes megteremteni, akkor az Isten nem teremtette volna meg. Ha ezt a földi életet nem lenne érdemes leélni, akkor Isten nem született volna bele történelmünkbe. Olyan életet vett magára, amely Betlehemben egy istállóban kezdődött, és a kálvárián, a kereszten végződött. És erre utolsó percében nem azt kiáltotta: «Kár volt», hanem azt, hogy «Beteljesedett!».
Ma is kell a jelenvaló karácsony: a jelenvaló Isten, mert sokan vannak még, akik legyintenek: ugyan, mi változott Krisztus születése óta? Ma is van szenvedés, betegség, nyomor, igazságtalanság, háború. És mégis. Valami lényegesen megváltozott. (...) Minden sötétségre gyúlt világossság. És minden kilátástalan helyzetben van remény. Mert Betlehem úgy hirdet életet, hogy hordozza Húsvét ígéretét: a földi élet vége nem a halál! Veszítsünk el bármit – nekünk van egy hazánk, amit nem vesztettünk el: az égi haza. (...) És van egy életünk, amely örök. Isten maga ígérte ezt a jövőt, amely ránk vár. (...) Karácsony hinni hív: az emberi élet teljes jövőjében bízzunk! Isten velünk megosztott életében bízzunk! Karácsony eseményeiből tudd meg, legyen bizonyosságod, hogy élni érdemes. Tedd hittel, térdedre borulva. Engedd, hogy a ma is érkező Isten tegye teljessé örömöd, életed, reményed. Ezt oszd meg szeretteiddel, környezeteddel, Betlehemmé formálva világod!” – nyomatékosította László Attila.
A szentmisén a Szent Cecília kórus és zenekar előadásában felcsendült Halmos László: Karácsonyi mise című alkotása, vezényelt Potyó István karnagy, kántor, tanár, a koncertmester Vincze-Dallos Csilla volt. Lélekemelő élményt jelentett a Márton Szabolcs kántor, tanár irányításával karácsonyi énekeket előadó gyermekkórus fellépése is. Az egyházzenei szolgálatot Geréd István kántor, karnagy végezte.
Később – a templomból való átvonulást követően, amikor elhagytam a plébánia épületét –, megható mozzanatnak voltam véletlen tanúja. Egy fiatal házaspár – beléjük karolva egyikük édesanyja, mellettük kézenfogva a két gyermekük –, lelkesen hangsúlyozta, hogy milyen felemelő hangulatú szentmisén vehettek részt ebben a gyönyörű templomban: kiérződött a hívők közötti összetartozás, a barátságos, emberi kapcsolat. Mint mondták, a 12 év során, amióta Németországban élnek, csak elvétve találkoztak ilyennel, ott sokkal ridegebbek az emberek. Szemmel láthatóan sugárzott róluk a hála és a csodálkozás. Elérzékenyített, amikor annak a reménységnek adtak hangot, hogy ez az ünnep itt és most eldöntötte bennük, hogy hazaköltöznek. Magamban csak annyit mondtam: „Istennek legyen hála!”
Borítókép és fotók: MOLNÁR NORBERT CSABA
