Gondolatok a kolozsvári filharmónia évadnyitó koncertjéről
Dmitrij Sosztakovics 1. Esz-dúr csellóversenyét Msztyiszlav Rosztropovicsnak, a 20. század egyik legnagyobb gordonkaművészének komponálta 1959-ben. A concerto kihívása elismerten a virtuozitás, de érzelmi töltete, mély drámaiságának művészi megvalósítása is nagy feladat. Cornelius Zirbo már az első hangoktól sejttette, nem mindennapi tolmácsolást fogunk hallani. Alaposan kidolgozott technikájából származó virtuozitása mellett hangsúlyt fektetett a humoros pillanatokra, a groteszk fricskákra, azokra a Sosztakovics-védjegyekre, amelyek már az első pillanattól ott bujkálnak a versenymű játékosnak tűnő Allegrettójában. Különben a fúvósok csúfondáros, élcelődő dialógusai, sóhajos vagy éppen sodró erejű aláfestései szintén a concerto groteszk lenyomatát erősítik. A lassú tétel szomorkás kürtszólója bensőséges érzelmekről árulkodik, amelyre a cselló meghatóan bánatos, szenvedő hangja, mintha a sóhajokkal küzdő síró lélek legbelső sérelmeiről mesélne. Az érzelmi crescendók halmaza egyre nagyobb feszültséget okoz, késleltetve a megnyugvást jelentő feloldást. A letaglózó „sirató” elhagyatottságról, magányról, lelki gyötrődésről szól. A tétellé nőtt Cadenzában a cselló egymagában folytatja az előző rész lelki sebeit, siralmait. A csendben „elsuttogott”, „elpanaszolt” mélyen megrázó zenei gondolatok súlya Cornelius Zirbo érett előadását dicséri. Virtuozitását a leginkább a fináléban csillogta(tha)tta meg, abban a tételben, amelyben a táncos-szökős lüktetésű vidámság csak álarc, ami mögött továbbra is egy szenvedő arc és lélek barázdái húzódnak. Ami addig csak sóhaj volt, végül, a felgyülemlett keserűség tomboló erejével velőkig hatol, letaglóz. Zseniális mű kiváló előadásban!
Cornelius Zirbo csellóművész
Pjotr Iljics Csajkovszkij IV. Szimfóniájának (f-moll, op. 36.) vészjósló fúvósszignálja ebben a vírusfenyegető periódusban még drámaibban hatott. A mű programját maga a zeneszerző fogalmazta meg Meck asszonynak címzett levelében. Ma is aktuális témája a „sorsszerű hatalom […], amely féltékenyen ügyel arra, hogy a boldogság és a béke ne hatalmasodjék el, hogy az ég ne legyen felhőtlen felettünk…” Csajkovszkij nem rejtőzik álarc mögé, bánatait, vigaszát, örömét maszk nélkül, őszintén tárja a hallgató elé. A szélesen hömpölygő lassú tétel mottója: „Szomorú és egyben olyan édes a múlandóságon töprengeni.” Mélabús, panaszos oboaszólójának – ami Adrian Cioban míves tolmácsolását dicséri – bágyadt melankóliája az egész tételen eluralkodik. A híres pizzicatós rész külön tételként a népszerű klasszikus darabok listáján is előkelő helyet foglal el. „Szeszélyes arabeszkek, amelyek képzeletünket akkor veszik hatalmukba, amikor egy kis bort ízleltünk és egy kevéssé mámorosak vagyunk” – vallja a zeneszerző. Az oroszos hangvétel és a drámaiság az egész szimfóniát belengi, de ebben a tételben Csajkovszkij ragyogó hangszerkombinációival, dinamikai árnyalataival és sziporkázó színeivel pazar játékot űz. Bár az utolsó tételben is vannak bánatos, réveteg megtorpanások, de a felpörgetett finálé végkicsengése az orosz életérzést, az emberi boldogságot heroikussá magasztalja. Serghey Simakov merész, látványos gesztusokkal, felszabadultan vezényelt, figyelme a legapróbb részletekre is kiterjedt, nem csoda, hogy a zenekarral Csajkovszkij szimfóniájának minden drámai és lírai szépségét elővarázsolta.
Serghey Simakov karmester
Kérdezhetnénk, vajon előre kigondolt vagy csupán véletlen választás volt Sosztakovics 1. Esz-dúr csellóversenyét és Csajkovszkij IV. f-moll Szimfóniáját a műsorban egymás mellé állítani. Valószínűbbnek tartom, hogy megfontolt választás volt, hiszen mindkét műben, álarccal vagy álarc nélkül, az érzelmek harca, a lélek zenéje szólt.
(Borítókép: A kolozsvári filharmónia szeptember 17-én az Egyetemiek Háza Auditorium Maximum termében tartotta évadnyitó koncertjét. Fotók: Cristina Rădulescu)
