Nálunk is heves viták zajlottak, röpiratok, exegézisek és teológiák születésének zaja töltötte be a teret. Ez a fajta közhangulat a társadalomban gyakrabban vezet rosszra, mint jóra, mert az érvelés ritkán marad meg a józan ész birodalmában, az elhatalmasodó érzelmek pedig szélsőséges tettekre ragadják el a könnyen indulatra szítható tömegeket. Nyugat-Európa országaiból exodus indult az Újvilág felé, az üldözöttek a tengeren túlra menekítették eretneknek számító gondolataikat, és sajnos ott sokszor ők maguk váltak üldözőkké, léleknyomorító önjelölt inkvizítorokká.
Ezért lesz ilyenkor döntő fontosságú azoknak a jelleme, szava, akiknek hatalom és befolyás adatott. Erdélyben az a János Zsigmond volt a fejedelem, aki mindenféle mérce szerint tanult, művelt és széles látókörű embernek számított. Rendkívüli mértékben érdekelte a vallás kérdése, és érdeklődéséhez kellő tudás is társult, a hitvitáknak nem csupán szemlélője volt, értette is az elhangzottakat, és magabiztosan bánt olyan elvont teológiai fogalmakkal, amelyeknek lényegét ma is csak a képzett hittudósok képesek megragadni. Talán ezért volt képes arra, hogy ne egyik, vagy másik álláspont véres kardú lovagja legyen, hanem korában páratlan bölcsességgel felszabadítsa az erdélyi ember lelkiismeretét.
A tényeket ismerjük: a tordai országgyűlésen elfogadott, vallásszabadságot hirdető rendelet utat nyitott a szabad vallásgyakorlásnak ezen a földön. És bár János Zsigmond halálával sok minden visszaállt a régi kerékvágásba, az éppen uralkodó fejedelem vallása döntötte el, hogy melyik felekezet számított támogatottnak, vagy csupán megtűrtnek, egy valami megmaradt: az erdélyi ember vallási türelmetlensége bizonyos véres határokat nem lépett át.
Ezzel kapcsolatosan több dolgot érdemes megjegyezni. Az egyik az, hogy őseink kivívták és örökségül hagyták ránk azt a jogot, hogy hit kérdésében a lelkiismeretünket követhessük és ez akkor is igaz, ha a világnak ezen a részén a felekezeti hovatartozást afféle családi örökségnek tekintik és a viszonylagos békességet sajátos kompromisszumokkal érték és érik el: lányok az anyjuk vallását követik, fiúk az apjukét. Ez egyik felekezetnek sem felelt meg igazából soha, de végső soron, ha morogva is és reverzálisokat lobogtatva is, de a papok belenyugodtak. Ma is általában azon vagyunk, hogy ha csak lehet, ne bántsuk egymást. Vagy legalább ne nagyon.
Ugyanakkor az egyik felekezet – az unitárius – ezt a történelmi pillanatot tekinti úgy, mint születésének időpontját. Lengyelországban és Erdélyben akkor már jó ideje forrongtak a különböző antitrinitárius mozgalmak, azonban a lényegi teológiai kérdésekben még számos vitatott pont maradt, és ezeket 1568 nem tüntette el. Feszültség is akadt bőven, hiszen amikor Dávid Ferenc eljutott Jézus természetét illetően meggyőződésének legradikálisabb formájához és abban hajthatatlan maradt, a dévai börtönbe került, mint törvényszegő vallásújító.
A fiatal egyház azonban viszonylag rövid időn belül eljutott ahhoz a magatartáshoz, amely a legtisztábban értelmezi 1568 örökségét. A keresztény hagyományra alapozza mind teológiáját, mind liturgiáját, de annak tételeit józan kritikával értelmezi, s ezáltal szép és súlyos ajándékot nyújt a hívő embernek: azt, hogy az igazságot és annak apró részleteit felelősségteljesen keresve magára vehesse saját jellemének terhét, Isten és a lelkiismeret előtt vállalva életét, tetteit. Azt, hogy ne ígéretek miatt és fenyegetések félelmében legyen jó és egyenes, hanem magának a tiszta jóságnak és egyenességnek a szeretetéért. Azt, hogy az Istenről való beszéd helyett végre Istennel beszélhessen. Azt, hogy egy Jézusról szóló vallás helyett végre felvehesse Jézus vallását. Azt, hogy ne érezzen beteges kényszert az életről-halálról szóló megválaszolhatatlan kérdésekről való nyakatekert spekulálásra, hanem hálával nyugtázhassa: bizonyos válaszok Istennél vannak. Mennyire kevéssé fontos az, hogy mit gondolunk mi Istenről, ahhoz képest, hogy ő mit gondol rólunk! Victor Hugo ezt így gondolta a Nyomorultak gyönyörű soraiban: „Egy a kötelességünk: dolgozni az emberi lelken, védelmezni a titkot a csoda ellenében, imádni a megfoghatatlant, elvetni a képtelenséget, a megmagyarázhatatlanból valóban csupán a szükségeset elfogadni, egészségessé tenni a hitet, lehántani a babonákat a vallásról, lehernyózni az Istent.”
Jobb vallás-e az unitárius, mint a többi? Nem. Az unitárius ember meggyőződése szerint ilyen nincs. Csupán számára jobb. Micsoda felszabadító erő rejlik ebben a gondolatban, mennyire kiteljesedik benne a tordai rendelet gondolata: „…ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse, az ő lelke azon meg nem nyugodván”.
Minden nép történetében vannak olyan pillanatok, amelyekhez válság idején visszatér, mintegy erőt, szemernyi igazságot merítve abból. És ha jelenleg Erdélyben válságról beszélünk, akkor az mindenekfelett a lelkek válsága. Mert miközben minden esik szét, semminek nincs tartása, ki-ki bunkósbotként forgatja a maga múmiaszagú igazságát. Fröcsköl a gyűlölet és a nyál és cinikus módon a legkevésbé toleránsok követelnek türelmet mindenféle másságot eltipró gondolataik számára. A szólásszabadság terén vitustáncot járva fertőznek azok az eszmék, amelyek ennek a szabadságnak szívük vágya szerint gyorsan megásnák a sírját. Egyházaink sem mindig mentesek ezektől az indulatoktól, és ahogyan a judaizmusba is és az iszlámba is betüremkedtek a Közel-Kelet törzsi társadalmának erkölcsrendi lárvatelepei, úgy nálunk is helyet szorított magának a templompadok között néhány konzervdobozában megrothadt őslény. Ott is fognak maradni még jó ideig.
Négy és fél évszázada történt, hogy okmányba, törvénybe foglalták a lélek szabadságát. Manapság ünnepelünk, megemlékezünk. És ez mind jó és szép. De akkor lennénk igazán hűek a tordai gondolathoz, ha megértenénk, megéreznénk, és végre átélhetnénk azt is, ami annak idején a döntést indokolta, és azt is, amire – ha következetesek akarunk lenni – kötelez. Ez messzemenően nem csak az unitáriusoknak szól. Erdély emberi szépsége az a felelős gerincesség, amelyet például a Márton Áron kaliberű egyéniségekről olvashatunk le a leginkább. Az egyenes erdélyi ember nem üldöz sem zsidót, sem más fajt, népet. Nem jelentgeti fel szomszédait semmilyen hatalomnak. Sem meggyőződésből, sem érdekből nem fordul embertársai ellen nemi, faji, politikai, szexuális, vallási, vagy egyébfajta másságukért és nem nemzetárulózza grátisz azokat, akik nem ugyanúgy gondolnak életet-erkölcsöt és jövőt, s ezért másképpen akarnak jót e földnek. A tordai rendelet négyszázötvenedik évfordulója alkalmából én ilyen embereket és ilyen gondolatokat kívánok ennek a földnek, hogy majd újabb évszázadok múltán is elmondhassuk, méltók vagyunk és méltók is leszünk az 1568-ban gyújtott fényhez.