Én nem hiszek az ostoba és félrevezethető nép hipotézisében. A demokrácia alapelve, hogy a nép – értelmileg és érzelmileg is – ítélőképes közösség, még ha akadnak is köztünk gyengeelméjűek. (Az utóbbiak jelentős része éppenséggel értelmiségi). Ha nem így volna, a demokráciának sem lenne semmi értelme. Akkor az egyetlen elfogadható lehetőség valamiféle felvilágosult diktatúra lehetne. Az, amit ma liberális demokráciának nevezünk, voltaképpen nem is egyéb. Ez a mainstream sajtó által dominált demokrácia ugyanis nem a népet, hanem Joseph Stiglitz korszakos könyvének „hősét”, a milliárdos egy százalékot szolgálja. A manipuláció legkifinomultabb eszközeivel. (A szerző Az egyenlőtlenség ára. Hogyan veszélyezteti a mai megosztott társadalom mindannyiunk jövőjét című könyvéről van szó.)
A manipuláció sikeressége azonban nem a közember idiotizmusának, hanem a manipuláció kifinomultságának, azaz a „felvilágosult” értelmiség árulásának következménye. Nincs ember, akit megfelelő technikákkal ne lehetne félrevezetni. Nem kell hozzá idiótának lenni. (Lásd még: Philippe Breton: A manipulált beszéd című kötetét.)
A kizárólagos hatalmat azonban még csak nem is a manipuláció játssza át a diktátorok kezébe, hanem azok a tényleges sérelmek és igazságtalanságok, melyek a közemberek tömegeit érintik.
Már Bibó István is úgy vélekedett, hogy a német népet nem Hitler vitte jégre, hanem a bosszúszomjas nyugati „demokráciák”, amelyek a békekötések során, és azóta is a saját hatalmi érdekeik szerint értelmezett demokráciafogalmat kényszerítik rá folyamatosan a nemzetközi nyilvánosságra. Amerika, Kína, sőt Oroszország is demokratikusnak mondja magát. A szó voltaképpeni értelmében egyik sem az. Én –– minden hibája ellenére és saját magától értetődő elfogultságom tudatában is – leginkább Magyarországot érzem annak.
Az orosz népet sem Lenin vagy Putyin szédítette meg, hanem kezdetnek a cár atyuska, aki értelmetlen háborúba hajszolta őket, illetve – a kommunizmus bukása után – azok a nyugati demokráciák, melyek az orosz embert – Puskin, Dosztojevszkij, Tolsztoj népét – a szó szoros értelmében becsapták.
Richard Led Lebow: Miért háborúznak a népek? című könyvében úgy is véli, hogy a háborúkat (s ezt már én teszem hozzá: a forradalmakat) soha nem ésszerű hatalmi vagy katonai megfontolások teszik elkerülhetetlené, hanem – bármennyire is furcsán hangzik – érzelmiek. A szerző 1648-cal kezdődően végigvizsgálta a világ legjelentősebb háborúinak előzményeit. Úgy véli, nincs is kivétel.
S véleményével nincsen egyedül. Már Max Weber, az egyik legjelentősebb modern szociológus is megállapította, hogy a becsületen és a tisztességen esett sérelmek legalább olyan mértékben befolyásolják a háborús hangulat kialakulását, mint a biztonsági megfontolások. S valóban: a nemzeti önérzetet ért sérelmek és az ezekből fakadó bosszúvágy kimutathatóan nem csupán a mai orosz-ukrán háború esetében, de gyakorlatilag minden 20. századi háború kirobbanásában megahatározó szerepet játszott.
Ebből a szempontból a nemzetek nem sokban különböznek az egyes emberektől. A thymos (a sértettség) már a görögöknél is az emberközi viszonyok meghatározó eleme volt. A társadalom minden tagja – helyzetétől függetlenül – ma is tiszteletre, megbecsülésre vágyik. A jobbja törekszik is. A középkori társadalmakban is az egyéni, s ennek egyik legfontosabb kifejezője, a családi becsület volt az emberi létezés legfőbb mozgatórugója. Az államok esetében sincs másként.
Már az első világháború is az úgynevezett arcvesztés miatti félelemből robbant ki. Legvégső konzekvenciáiban a német és a francia önérzet háborúja volt. S a németekre kényszerített megalázó „béke” keltette bosszúvágy már elkerülhetetlenül torkollott a második világégésbe. S annak oka, hogy 1945 óta (Jugoszláviától eltekintve) nem voltak nagyhatalmak közti háborúk, az az amerikai békecsinálók (akkor még valódi) tapintatában, a német önérzet rehabilitálásában és a háborúban elszenvedett francia sérelmek uniós egység általi orvoslásában gyökerezett. Ezek a fejlemények tették lehetővé a NATO, mint közös biztonsági rendszer kialakítását is.
A világ legnagyobb atomfegyver arzenáljával rendelkező Oroszországot sem biztonságában fenyegette a NATO fokozatos keleti irányú kibővítése, hanem amúgy is csorbult nagyhatalmi önérzetében. Azt a tényt, hogy Amerika a korábbi (akkor még teljesen magától értetődő) szóbeli garanciák ellenére elkezdett keleti irányban terjeszkedni, az oroszok nem csak sértésnek, de nyilvánvaló kihívásnak, az orosz önérzeten esett megtorlandó sérelemnek is tekintették. Főként miután a – WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai okiratok közül – az amerikai államtitkár, Victoria Nuland büszkén hangoztatott nyilatkozata is előkerült, miszerint az Amerikai Egyesült Államok ötmilliárd dollárt áldozott az oroszpárti ukrán hatalom „forradalmi” megdöntésére. Mindezt még az is súlyosbította, hogy Putyinban ezt a sérelmet az egyáltalán nem várt ukrán (köztük számos ukrajnai orosz) makacs ellenállása személyes bosszúvággyá is fokozta…
Merthogy az orosz támadást az ukránok is nemzeti tisztességükön, önérzetükön, önrendelkezési vágyukon esett sérelemnek érzékelték. A korántsem legújabb keletű nacionalista sértettségérzés mindkét fél részéről csak fokozta. Ezek a sérelmek a nemzeti emlékezet által megalapozott – és csak az által megalapozható – halhatatlanságra való törekvésen esett sérelemnek is számítottak. Úgy vélték, ha engedik magukon száradni a sértéseket, az az utókor szemében erkölcsi halálukat jelentené. Márpedig a szó bizonyos értelmében ma is minden ember és minden nemzet valamiféle halhatatlanságról álmodozik. Fukuyama jóslatával ellentétben a „történelemnek” mint háborúk végeérhetetlen sorozatának korántsincs vége…
Minden jel arra vall, hogy továbbra is vannak és lesznek kormányok, melyek ilyen vagy olyan okokból nem múló lelki sebeket ütnek másokon. A Nyugat az Oroszországellenes szankciókkal ma is olyasféle sérelmeket okoz az orosz embernek, mint egykor a németnek… Rossz belegondolni is, hogy mindez milyen következményekkel járhat. Egyáltalán nem biztos, hogy Putyin bukásával… Ha nem akarunk többé háborúkat, nem fegyverkeznünk kellene, hanem végre tisztességben együtt élni egymással.
De úgy tűnik, ezt jóval nehezebb megtanulni, mint a gyilkos hadakozást…
