Simon Loránd: egy emberként zengett a zsoltár háromszáz ember ajkáról
A Református Híradó legfrissebb száma ide kattintva olvasható.
Később örömmel értesültem arról, hogy a kolozsvári Református Kollégium elvégzése után Lóri a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Karán zenepedagógiai tanulmányokat folytat. Amikor pedig harmadévesen visszatért a régi Alma Materbe a módszertani szakgyakorlatra, megtapasztalhattam: a fiatalember megőrizte barátságos természetét, és odaadással készül jövendőbeli pályájára.
Az egyetem elvégzése után már a Törökvágási Református Egyházközség kántoraként találkoztunk. Bekapcsolódott a kollégista véndiákok kórusába, igyekszik jelen lenni annak minden fellépésén. Az évek során megerősödött bennem az a kezdeti benyomásom, miszerint Lórira mindig lehet számítani, becsületesen végzi munkáját, bárkinek szívesen segít, és soha nem felejti el régi iskoláját, a Kolozsvári Református Kollégiumot. Pedig mennyi mindent nem is tudtam vele kapcsolatosan...
Nem tudtam például azt, hogy mielőtt a Törökvágásra került volna, nagy örömmel járt kántorizálni Kalotaszeg falvaiba, bár tágabb szülőföldjéhez való ragaszkodása ismeretes. Az is most derült ki számomra, hogy kántorként kórust is vezényel, de ha kell főz a gyermektáborokban, és örömmel vesz részt az egyházközség ifjúsági programjaiban is.
Nemcsak kántor
– Miért választottad a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Kara zenepedagógia szakának elvégzése után a kántori pályát? Esetleg valamilyen gyerekkori, a kántorsághoz kötődő emlék miatt?
– A cifra kalotaszegi Mérában születtem 1991. szeptember 9-én templomos református családban. Dédszüleimtől és nagyszüleimtől megtanultam az egyházi ének iránt való tiszteletet. Kétéves kisgyermek lehettem, amikor a vasárnapi iskolában néhai Bóné Margit tiszteletes asszonyunk megtanította nekünk régi énekeskönyvünk első énekét: „Terólad zeng dicséretünk, nagy Isten téged tisztelünk”. Mai napig fülemben cseng az ének dallama a Margit néni kedves hangján. Abban az időben még nem volt „ócska és nehéz” az éneklés a gyerekek körében. Nem volt szükségünk gitárra, dobra, sem modern, két akkordból álló nyugati dallamvilágra. Elég volt az énekeskönyvünk anyaga, amit örömmel énekeltünk. A vallásórán tanult énekeket a vasárnapi istentiszteleten úgy énekeltük, hogy egy emberként zengett a zsoltár háromszáz ember ajkáról, jellegzetes kalotaszegi előadásmódban, szabadon és díszítéssel tele. Senki sem sietett az énekkel, senki sem erőlködött, hanem egy szívvel és lélekkel imádkoztunk Istenünkhöz. Ezek az emlékek és az egyházi ének szeretete ösztönzött arra, hogy egyházi, kántori pályán induljak el.
– A mérai középiskola után utad a Kolozsvári Református Kollégiumba vezetett, amely híres az ott zajló színvonalas kóruséneklésről, orgonatanulásról és zeneóráról.
– A mérai általános iskolában végzett tanulmányaim után sikeresen felvételiztem a Kolozsvári Református Kollégiumba. Az énekvizsgán bátran kijelentettem dr. Székely Árpád igazgató úrnak, hogy a kihúzott éneket – amelynek címe Kövesd a Jézust, kövesd még ma! – hagyományos mérai dallamon fogom énekelni. Az igazgató úr elmosolyodott, és azt mondta: „Úgy énekeld, ahogy szeretnéd!”. Az első meghallgatás után a kollégium kórusának tenor szólamába választottak, ez nagy örömöt és elégtételt jelentett nekem. Eleinte, azaz gólyaként a kórusban nem tudtam feltalálni magam. A kilencedikesek az első sorban ülve a szopránok háta mögött teljes erővel énekelték a szoprán dallamot, nem törődve azzal, hogy a mögöttük ülő tenorok mit énekelnek. Sokszor panaszkodtam is a nagyobb kórustársaknak, hogy én nem mindig „találom el” azt a dallamot, amit ők énekelnek. Egyesek segítettek, és külön szólampróbát tartottak nekünk. Mások kikacagtak azért, hogy miért vagyok úgy oda a kórusért, és miért énekelek olyan lelkiismeretesen. Az első fellépéseken nagyon csalódottnak éreztem magam, mikor az igazgató úr csak a kisebb, jól éneklő csoportot vitte énekelni. Emlékszem, amikor bekerültem a „csoportba”, Bajára készültünk a kórussal. Ez számomra olyan elégtételt jelentett, amit ma sem tudok szavakba önteni. Ezért csak hálával tartozok az ősi Alma Maternek. Úgy gondolom, hogy a kórustársakat a zene szeretete a mai napig összekapcsolja. A templomban is látom és hallom, ha két vagy három kollégista vagy öregdiák ott van az istentiszteleten, és az énekek között ott szerepel a Mindig velem Uram című énekünk. Szinte szárnyal a dallam az ajkainkon, úgy, ahogy azt csak mi református kollégisták tudjuk énekelni. Tizedik osztályos koromban kezdtem orgonán tanulni Sógor Magda tiszteletes asszonytól, aki régebb szülőfalum kórusát is vezette. Mivel teljesen nulláról kezdtem a tanulást, az első orgonaórán Magdi néni bemutatta a harmóniumot, annak minden csínját-bínját, elmagyarázta a regisztereket, oktávszakaszokat, és megmutatta az egyvonásos C hang vagy központi dob billentyűjét, amely az orgonatanulás kiindulópontját jelenti. Az elején nagyon nehéz volt számomra a tanulás, de Magdi néni türelme és szeretete meghozta a gyümölcsét.
A cifra kalotaszegi Mérában született, templomos református családban
– Mondhatnánk tehát, hogy érettségi után egyenes út vezetett a BBTE Református Tanárképző Karának zenepedagógiai szakára.
– 2013-ban sikeresen letettem az Erdélyi Református Egyházkerületi kántorvizsgát, és elvégeztem a BBTE zenepedagógia szakát. Az egyetemen a zeneelmélet, összhangzattan, karvezetés, folklór és zenetörténet mellett zeneesztétikát is tanultam, ami abban segített, hogy megismerjem egy kórusmű, egy korál szépségét és mondanivalóját. Amíg nem volt állandó állásom, nagy szeretettel helyettesítettem Kalotaszeg kántorait és Bogártelkén, ahol nincs állandó kántor a gyülekezetben, szívesen segítettem lelkipásztor barátomnak. Kilenc hónapig voltam az egeresi egyházközség kántora, ahonnan 2015 őszén alkalmazást nyertem a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközségbe, itt immár negyedik éve végzem a rám bízott feladatot. Legjobb tehetségem szerint igyekszem szolgálni a gyülekezetem és úgy vezetni az éneket, hogy az istentisztelet résztvevői örömmel és tiszta szívvel énekeljenek. Úgy gondolom, hogy e munka minden istentisztelet után meghozta gyümölcsét, mivel ez a közösség nagyon szépen és jól énekel.
Nem orgonistának nevezném magam, inkább énekvezérnek, aki az istentiszteleten énekhanggal is vezetem az éneket, ez sajnos mára egyre ritkább a kántorok körében, hiszen sokak szerint fizikai képtelenség egyszerre játszani, kottát és szöveget olvasni, énekelni és pedálozni! Nagyheteken a kátéórásoknak énekórát tartok, és átbeszéljük az adott ünnepek jelentőségét, mondanivalóját, ehhez igazítva a gyerekeknek tanított énekeket. Egyházközségünknek két kórusa van, a felnőtt kórusban kórustagként veszek részt, az ifjúsági kórust én vezetem. Ünnepek előtt verses-énekes műsorral örvendeztetjük meg az istentiszteleten résztvevőket. A darabokat igyekszem úgy kiválasztani, hogy megfeleljen a gyerekeknek, és elnyerje tetszésüket, vagy esetleg közösen választjuk, ki figyelembe véve, hogy ők mit akarnak. Számomra nagy elégtételt jelent végezni ezt az áldásos munkát!
Erdélyi Énekeskönyvünk egyik húsvéti énekével szeretnék minden olvasónak áldott ünnepet kívánni „Nincs a sírban örök enyészet, ember csak új hazát cserél, ami minket itt lent is éltet: a lélek, az örökre él. Mi az égből keblünkre szálla, győzni fog az a sír felett és megmarad Istennek hála a hit, remény és szeretet!”
Gyermekkori emlékei és az egyházének szeretete vitte a pályára
