Az életerős, pirospozsgás arcú, kamaszkorú fiú helyett egy sápadt, beesett szemű, csontra és bőrre aszott, rongyos gúnyát viselő férfi nézett vele szembe, de ő volt, a fia… Egy hirtelen megöregedett ember állt vele szemben, aki más volt, mint a gyermek, akit a világra hozott, akit azon a keserves októberi napon az apjával, az ő férjével együtt elraboltak mellőle, de mégis ő volt: a fia. És ez volt a lényeg. És az volt a lényeg, hogy él, és ismét ott van vele, mellette, a családja körében. Hogy a Mi atyánk, az anya fohászának ereje hatott, és túlélte azt a poklot, amit tömören Sztálin poklának nevezhetünk, és amiről joggal mondták-rebesgették, hogy aki egyszer oda került, annak nincs menekvés, nincs visszaút. Mint ahogy a fiú több ezer sorstársának sem volt visszaút, és ott lelték halálukat a szovjet lágerbirodalom, a Gulag-Gupvi megsemmisítő kényszermunkatáborok valamelyikében – vagy még ott sem, hanem az arra tartó véghetetlen marhavagon-szerelvények és lágerek valamelyikében. Sajnos, ezekhez az élet nem volt annyira kegyes, mint a fiához és az apjához, akik valamilyen csoda folytán mégis hazatérhettek. Az ottmaradtak felesége, a gyermekeik, családtagjaik hiába mentek ki szinte minden nap a vasútállomásra, s reménykedtek szeretteik hazatérésében, mert az a vonat nem érkezett, és soha nem tudták meg, mi lett velük, hol és mikor nyelte el őket a sztálini pokol, hol nyugszanak a csontjaik, ha nyugszanak…
És nemcsak több ezer férfi járta meg a poklok poklát, hanem ott voltak az Irének, igen, a nők, a fiatal leányok, és velük, az édesanyák ölében és méhében féltett-óvott csecsemők, akik közül sokan már útközben meghaltak a szörnyű körülmények miatt, és akiknek parányi holtteste többnyire a sínek melletti havon lelt „örök nyugodalomra”. Ők, az Örök tél hősei… Nem volt kivétel és nem volt kegyelem, nekik is úgy kellett dolgozniuk a szénbányákban, mint férfi sorstársaiknak… Pedig jóval gyengébbek, törékenyebbek voltak, ez viszont senkit, a pokol őreit ott és akkor nem érdekelte, hiszen csupán egyvalami számított: a norma teljesítése. A csajkányi silány löttyre jogosultság egyetlen záloga. Nem számítottak a mínusz negyven-ötven fokok, az élelem és a megfelelő öltözet hiánya, és az sem számított, ha valaki a vérhas vagy tífusz miatt lábra állni sem tudott…
Nem voltak katonák, nem viseltek fegyvert, nem harcoltak a fronton. Mindannyian egyszerű emberek voltak, akik az adott háborús körülmények közepette élni próbálták a mindennapjaikat, ahogy tudták, és ahogy lehetett. Ártatlan polgárok, civilek voltak ők, akik nem tehettek arról, hogy az Úristen magyarnak, svábnak vagy szásznak, németnek teremtette őket, de akiknek mások bűnei miatt bűnhődniük kellett a világot birtokukba vevő és irányító nagyok, hatalmasok eszement játszmái szerint.
November 25-én, a Szovjetunióba hurcolt politikai rabok és kényszermunkások emléknapján rájuk, ezekre az emberekre emlékeztünk, köztük arra a több tízezer magyarra, szászra és svábra, akiket 1944 őszén a megszálló szovjetek Erdélyből, Kolozsvárról, a Partiumból, a Bánságból málenkij robotra, azaz „egy kis munkára” hurcoltak el. Azokra az ártatlanul deportált férfiakra és nőkre, akik túlélték a poklok poklát, és azokra is, akiket az anyák, az árván maradt gyermekek, a testvérek, a barátok, a falusfelek hiába vártak haza évtizedeken keresztül.
A hazatért fiú hosszú évtizedekig nem mert beszélni a vele történtekről. De még az édesapjával, egymás között sem tárgyaltak erről. Nem mertek, mert nem volt szabad, s mert a fejük felett ott lebeget a „szabaduláskori” figyelmeztetés: „Hallgatsz, vagy visszaviszünk!” És azért is hallgattak, mert amúgy sem tudtak erről beszélni. Olyan mély, olyan fájdalmas volt ez a seb. Úgy érezték, a csend gyógyír lehet. De hála Istennek, ha évtizedek múltán is, de eljött a szólás ideje. Mert az meg van írva a Prédikátor könyvében. És a fiú, idős ember volt már ugyan, de egyszer csak megszólalt, és mesélni kezdett… És szólt, mondott, igazat. Azért, hogy minden kiderüljön, azért, hogy mindenki megtudja, azért, hogy a történtek emlékcserepei meg- és fennmaradjanak. Fiatalabbaknak, legfiatalabbnak, mindenkinek. Örök tanulságul.
