Ismerjük ennek rettenetét.
Arról azonban hosszú időn át megfeledkeztünk, hogy van,ami magánál a háborúnál is rettenetesebb lehet. A „béke”, amikor a győztes eszme daliái rabszolgaként hurcolják el a legyőzöttek asszonyait és gyermekeit,a hadra fogható fiatalokat, hogy biológiai tartalékaiktól fosszák meg a legyőzöttet, s ezzel győzelmüket valóban örök időkre szólóvá tehessék.
Mindez közösségi tragédia is, akárcsak a háború. De az egyén szempontjából van egy alapvető különbség, mely ezt az eljárást minden szenvedések legelviselhetetlenebbikévé teheti. S ez annak tudata, hogy én ártatlan vagyok. A hadszíntéren szembenálló felek tudták, hogy az ellenfél miért akarja elpusztítani őket, hiszen ők is az ellenfél elpusztításáért a haza védelméért vagy annak a területnek a meghódításáért öltek, amelyre – bármily jogon – igényt támasztottak.
Az 1944 őszénmalenkij robotra elhurcolt szerencsétlenek nem csak azt nem tudták, hogy miért hurcolják előket, de jobbára még azt sem, hogy hazájukat is el kell hagyniuk. A málenkij robot, a „kis munka” (munkácska) elvileg azt jelentette volna, hogy azokat a romokat kell eltüntetniük, amelyekkel nemzettársaik az ellenfél országaiban maguk után hagytak. Még ez is rettenetes volt. De a magyarvistaiKalotavárban megrendezett, a tömeges elhurcolások emlékének szánt konferencia előadásaiból az is kiderült, hogy legtöbbször szükség sem volt a robotra. Levéltári dokumentumok igazolják, hogy nem azért hurcoltak el gyermekeket, nőket, fiatal férfiakat, hogy talpra állítsák az orosz gazdaságot, hanem hogy büntessenek. Mintha a háború nem lett volna elég büntetés. A legmegalázóbb és gyakorta fölöslegesen súlyos munkákra terelték ki őket. S a végső cél ugyanúgy a megsemmisítés volt, mint a németek koncentrációs táboraiban. Nem változtat a helyzeten az sem, hogy a szovjethatalom a gulágokon a saját – ellenségnek tekintett – mai fogalmaink szerint szintén kivétel nélkül ártatlan polgáraival is ugyanazt tette.
A legsúlyosabb lélektani fegyver mégis a bizonytalanság volt, az elhurcoltak nem csak azt nem tudták, hogy miért fogdosták teljesen esetlegesen – gyakorta az utcáról – össze őket, hová kell menniük, de azt sem, hogy meddig. Hogy hány hónapra, évre, évtizedre szól a „behívójuk”. Az iszonyatot az is fokozta, hogy az első napok illúziói után, – hiszen néhány napon belül már mindenki megtudta, mit is jelent valójában a málenkij robot - mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak idegen nyelvi közegbe fognak kerülni, de azt sem lehet tudni, meddig. Bizonytalanságban eltölteni hosszú éveket, egy teljes évtizedet vagy annál is többet: ez valóban az iszonyat iszonyata. Ennél rettenetesebbet elképzelni is nehéz. Igaz, már maga az út, a marhavagonok, amelyeken nem csak a korábbi német, de a szovjetpusztulásba is tömegesen szállították áldozataikat, már eleve ízelítőt nyújtottak abból, ami következni fog. A Kalotavárban elhangzott előadások folyton visszatérő szava mégis a remény volt és az eltökéltség, hogy ezt is, azt is és amazt is túl fogom élni. Csakazért is! Haza kell jutnom, a családomhoz, ismerőseimhez, nemzeti közösségembe, ha törik, ha szakad…
De ha ez sikerült is (a többség odapusztult), ezeket az ember lelkivilágát rögeszmeszerűen burokba szorító emlékeket még kibeszélni sem lehetett. További súlyos büntetés várt azokra, akik – akár családtagjainak is – kiöntötték volna a lelküket. Még akibeszélés sem hozhatott számukra enyhületet. Egyetlen menekülésük a feledés, a kényszerű amnézia maradt…
Persze a tágabb közösség, bár szó sem eshetett minderről – vagy épp ezért – össznépi szinten is magában hordta a traumát, ami a közösségi pszichében is okozhatott torzulásokat. Főként mert a hatalom gyakorlóinak is létérdekük fűződött (és sokaknak részben még ma is fűződik) ehhez az amnéziához.
Nos, ennek az amnéziának a feltörésében, az emberi lelkekben lakat alatt tartott emlékek felszabadításában, a levéltárak anyagainak (csak aki próbálkozott vele, az tudhatja mennyire fáradságos) kutatómunkájának közzétételében, a tárgyi emlékek gyűjtőinek és őrzőinek, a muzeológusoknak a megnyilatkozásaiban rejlett a Kalotavárban tartott konferencia jelentősége. (Annak a bizonyos marhavagonnak a látványa, amely nem csak a Szovjetunióba szállított hulladéknak tekintett embertömegeket hurcolta Szibériába, de a Magyarországról kitelepített szintén ártatlan német-magyarokatis Németországba. Utóbbiakinduláskor egymás hegyén-hátán, a marhavagonban is a magyar himnuszt énekelték).
Mindent összegezve a kalotavári konferencia megrázó és a szó legsúlyosabb értelmében felejthetetlen volt.
Persze ennek a cikknek voltaképpen nevekből kellett volna állnia. Igaz, nevekkel a barcaföldvári megsemmisítő tábor történetének és emlékeinek feltárását bemutató monumentális (kép, kézirat, könyv) kiállításon a jelenlévők is találkozhattak. De én itt a viták szervezőinek, moderátorainak, az előadóknak neveire gondolok. Ezek a nevek itt aligha férnének el, talán több tucatnyian is voltak, a Duna-medence minden tájáról. Voltak köztük olyanok, akik több kisebb könyvtárnyi kötetet szenteltek a témának Voltak köztük olyanok, akik több kisebb könyvtárnyi kötetet szenteltek a témának, mint a kárpátaljai Dupka György. Vagy a konferenciát magát megszervező Benkő Levente és felesége, Papp Annamária újságíró-történész házaspár, a földvári hagyatékot gondozó református tiszteletes,Ungvári Barna András, a szintén több kötetes, Lönhárt Tamás ismert kolozsvári egyetemi tanár, Nagy Mihály Zoltán nagyváradi levéltáros, Murádin János Kristóf történész, egyetemi tanár, az évtizedek óta erdélyi témákkal foglalkozó, felesége által a Székelyföldhöz is kötődő Vincze Gábor, Mindannyian hangyaszorgalommal és voltaképpen elismerésre sem mindig várva, pusztán a nemzeti közösség érdekében végzett munka kényszerétől vezéreltragyogó személyiségeink.
Apropó, nemzet. Aki végighallgatta az előadásokat, az voltaképpen a nemzeti közösség élő definíciójával találkozhatott. Sőt a nemzet arcába is nézhetett. Vannak ugyan társadalomfilozófusok, akik a nemzetet képzelt közösségnek tekintik, mely voltaképpen nem is létezik, csak képzeljük, mint ahogyan a regényíró a maga világát képzeletében megalkotja. Én azonban a Kalotavárban nem csak láttam, nem csak hallottan, de egy kézfogás erejéig meg is érinthettem a „teljes” magyar nemzetet. Melynek tagjai a történelemi Magyarország és a Monarchia nemzetiségeit is magukba fogadva, s német vagy egyéb kultúrájukat a magyar mellett ma is büszkén vállalva (íme, még egy név, amelyet nem hagyhatok ki: Matkovits-Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre elnöke, az esemény másik szervezője) alkotják azt a magyar nemzetet, amelynek mi, romániai magyarok is részei vagyunk.
Megtisztelő volt számunkra,vistaiak számára is, hogy a magyar állam segítségével végre a maga pompázatos szépségében kibontakozott építmény, a nevében is jelképes Kalotavár egy effajta – a nemzeten belül is nemzetközi – konferencia helyszínévé válhatott.
Borítókép: A nagyenyedi temetőben található, a foglyok tiszteletére állított emlékmű
