S ha a hatalmas amerikai emberáldozatot is figyelembe vesszük, ugyanezt mondhatjuk el a másodikról is.
Nem véletlen, hogy Münkler pacifista, meggyőződése, hogy egy harmadik világháború az emberiség egésze számára még a korábbiaknál is végzetesebb lenne.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy sutba dobja a híres mondást, miszerint „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Európának is azt rója föl, hogy a NATO-ra, implicite az Amerikai Egyesült Államokra bízta önmagát. Münkler ugyanazt vallja, amit a francia elnök, Emmanuel Macron és voltaképpen elsőként a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is. Európának saját haderőre van szüksége. És nem csak a szó hagyományos értelmében vett hadseregét kell megerősítenie, hanem olyan nukleáris nagyhatalommá is kell válnia, mely lényegesen erősebb a francia nukleáris kapacitásnál, az úgynevezett force de frappe-nál. Európa nemzetközi súlyának megalapozásához ugyanis pusztán a francia nukleáris haderő messzemenően nem elégséges. Hogy ez az európai haderő a NATO keretein belül vagy amellett jöhetne-e létre, nehéz kérdés. De ez a fejlemény már azért is szükséges lenne, hogy az Amerikától való egyoldalú függést mérsékelni lehessen.
Ennek a hadseregnek, bár az egyes államok hadseregeiből állna össze, csakis egyetlen központi vezénylet alatt álló katonai szervezetnek kellene lennie, melynek vezetését – akárcsak az Európai Tanácsét – rotációs alapon lehetne megoldani. Meghatározott időközönként más és más állam képviselői tölthetnék be a főparancsnoki tisztet.
Ez egyebek között azért is meghatározó jelentőségű lenne, mert – amint azt a mostani Ukrajna-válság is jelzi – Amerika érdekei nem pontosan esnek egybe Európa érdekeivel. Ez a Marseille-i csúcstalálkozón is kiderült, amikor az európai kormányfők bizonyos vonatkozásokban nem voltak hajlandók követni az amerikai elvárásokat. Egyes szankciókat Európa számára nem tartottak kivitelezhetőnek, azok ugyanis fájdalmasabban érintették volna az európai államok jelentős részét, mint magát Oroszországot. Arról nem is beszélve, hogy Európa hosszú időn át magává tette azt az amerikai elgondolást, hogy a globalizált világot Nyugatnak egy értékalapú szabályrendszerre, egészen pontosan az úgynevezett demokráciaexportra kellene alapoznia.
Ez az elgondolás Amerika esetében is kudarcot vallott. Kezdve Trump híres jelszavával, az „America firsttel”, majd folytatva az afganisztáni kivonulással, s végül Ukrajna lerohanásának közvetett elfogadásával. A fenyegető frázisoktól, a szívós oroszellenes propagandától, az Amerikát magát kevésbé sújtó szankcióktól és némi európai közvetítéssel megoldott fegyverszállításoktól eltekintve ugyanis nem történt semmi. Az oroszok által követelt kisebbségi engedményekről és Ukrajna semlegességéről formailag Ukrajna (de lényegében a mögötte álló amerikai hatalom) hallani sem akart és nem is akar. Az orosz-ukrajnai tárgyalások jottányit sem haladtak előre. Az oroszok a maguk irgalmatlanságával folytatják a háborút, Ukrajna pedig nem kisebb eltökéltséggel áldozza fel városait és lakosságát.
Ha Európának meg lett volna a kellő (katonai, gazdasági és politikai erejére alapozott) tekintélye ahhoz, hogy a szembenálló feleket – lényegében Oroszországot és Amerikát – rábírja arra, hogy Ukrajna számára egy mindenki által elfogadható kompromisszumot (például az Ausztriáéhoz hasonló semleges státust) elfogadjanak, a háború megelőzhető lett volna.
S az atomfegyverek leszerelésére, tehát valamiféle valóságos békességre is csak akkor kerülhetne sor, ha minden meghatározó hatalom rendelkezik atomfegyverekkel. Ezzel ugyanis az atomháború maga válna értelmetlenné…
Hogy Münkler gondolatai megfontolandók, nem csak azok belső logikája bizonyítja. Hanem az a vehemencia is, mellyel a balliberális értelmiség tagjai, főként a fiatalok elutasítják. Utóbbiakkal ugyanis agresszíven politizáló tanáraik a neoliberális demokráciaexport ideológiáját, mint az erkölcsi magasabbrendűség nyilvános kinyilatkoztatásának felemelő lehetőségét fogadtatták el. Így aztán némelyek kísérletet is tettek arra, hogy megzavarják előadásait. Sőt, egy Münkler-figyelő nevű blogot is működtetnek, melyen nemzetközileg elismert tanárukat, számtalan kitüntetés birtokosát fasizmussal, szexizmussal, migránsellenességgel meg egyebekkel vádolgatják.
Nyilván névtelenül.
