Valahogy úgy áll a dolog, hogy nagyon is emlékszem arra, milyen volt, amikor édesapám megvette nekem az utolsó biciklit. Nem kell aggódni, édesapám, köszöni, jól van, biciklit is árulnak még, csak hát harmincöt éves vagyok, gyanítom, hogy nem kapok már több biciklit tőle. Ez így rendjén is van.
Más mederbe terelve a gondolatokat: jó ideje latolgatom annak a lehetőségét, hogy a falucskából, ahol lakom, biciklivel járjak munkába. Ez autóval durván 15-20 perc, ha nagyon taposok, jóllehet a város reggel hajlamos eldugulni, tötymörögnek az emberek, talán mert álmosak, talán egyszerűen rossz sofőrök. Ki tudja. Eldöntöttem tehát, hogy májusban két kerékre cserélem a négyet, közben több városban, pl. Kolozsváron is indultak olyan akciók, amelyek arra buzdítanak, hogy karikázzunk munkába.
Biciklim van. Masszív svájci konstrukció, széles kormány, komoly lengéscsillapítás, erdőben néha hangosan kiabálok, miközben tempósan tekerek a hepehupás ösvényeken. De ez a darab városban nem kényelmes, az autók közt nehéz vele elférni, rendes aszfalton a teleszkóp fölösleges súly.
Így jutok el a pincéig a szüleim tömbházában. Az elmúlt 20 évet itt töltötte az édesapámtól kapott bringa, befőttesüvegek, hagyma, szánkó, lim-lomok és télire elpakolt zöldség-gyümölcs társaságában. Nem túl felemelő környezet, látszott is rajta, mitagadás. Hogy miért került ide, a kidobás előszobájába? Egyszerű: egy szép délután valaki eltulajdonította a nyerget róla. Valahogy nem vett rá édesapám újat, talán mert nem protestáltam elég hangosan.
És itt jut eszembe, hogy az édesapám, az én édesapám, hogyan vette nekem a biciklit. Emlékszem a kilencvenes évek közepén, a város központjában próbáltak a szocialista szokás szerint túldimenzionált hotelnek új célt találni. Például a földszinti üzletben, ahol azelőtt csak valutával lehetett fizetni, már nem új holmik álltak, hanem a külföldről begyűjtött biciklik. Valami szemfüles iparos lehetőséget sejtett a bicikliturkálóban, elvégre korábban semmit sem lehetett kapni, igény pedig volt rá bőven. Aki nem tudott egy kimustrált Golfot, egy megkímélt Vectrát venni, az érje be biciklivel. Ott sorakoztak tehát a nyolcvanas évek stílusjegyeit viselő biciklik, a Bodok Hotel előtt, várták az új gazdát, akinek lábai alatt majd végképp lejártnak minősítik őket.
Édesapám valahonnan, valami fontos eseményről érkezett, meglehetősen nagy lendülettel. Félrefésült hajában még sok volt a fekete, az ingjének felső gombja ki volt gombolva, mindig így viseli, ahogy befordult a sarkon lobogott a zakója, talán a bokája is kivillant a nadrágjából. Zsebében volt az egész fizetése, tudta, hogy ez nem lesz olcsó mulatság. Hogy mennyi ideje gyilkolhattam azzal, hogy nekem BMX, vagy mountain bike kell, arra szerintem már senki sem emlékszik. Megadta magát, vettünk biciklit.
Úgy emlékszem, hogy akkor én „nem ilyen lovat akartam” álláspontra helyezkedtem, mert sem BMX, sem mountain bike, de még a dobogós helyre bejutott versenybicikli sem lett meg, csak az öreg svájci. Váltója is csak hátul volt, de legalább színes volt. Igaz nem az a mountain bike neonsárga-rikítózöld, de legalább volt. Ma sem tudnám racionalizálni a dolgot, de akkor az volt a menő. Mármint a monti, a terepbicikli, igaz, a tömbház köré ez is elég volt.
Apám úgy érkezett, mint egy modern Petőfi. A biciklikhez nem értett sokat, így nagyjából az eladó tanácsára hallgatva döntött. Öröm és megvetés egyvelegével éltünk meg együtt, én és a bicikli, néhány kalandot. Egyszer a gyatra fékek és az esőtől nedves út miatt egy öreg Dacit is elütöttem, le is szakadt a dobja, át is kergetett pár utcán az autó tulaja, de végül hoppon maradt, mert a kisutcákban biciklivel el lehetett férni, de autóval nem.
Amikor a biciklit kaptam, épp kamaszodni kezdtem. Az apa–fia viszonyt gyakran jellemzi ilyenkor valamiféle rivalizálás, ami évtizedekig eltart. Az idő kellene ezt helyrehozza, bár néha hiába változnak az erőviszonyok, ez csak a türelmetlenségig jut el. Aztán egyszer csak megenged. Nem kimondott szavakkal, közhelyes életbölcsességekkel, csak úgy csendesen átbillen.
És itt térünk vissza a pincében felejtett biciklihez. Ott lógott a falon, immár átértékelődve, benne a kamaszkorommal, a felnőtt éveimmel, a gondolattal, hogy az én legyőzhetetlen apámat talán egyszer mégis legyőzi valami. Pár rozsdás drót tartotta, a gumit megrágcsálta az idő, a fém részeket a rozsda, a festék is megviselt volt. Innen jutottunk a bicikliszerelőhöz, onnan a homokfúvóhoz, onnan haza, ahol a szétszedett alkatrészek benzinben, a rozsdát szépen oldó kólában lubickoltak, aztán jött a festöde, a biciklis műhely és végül elkészült. Vékony kerekeken zötyögök az öreg biciklivel, amin már csillog a króm, csillog a gyöngyház festék a napsütésben. Nem is annyira a biciklinek örvendek, hanem a napfénynek és annak, hogy valamikor, a ’90 évek derekán az apám valahonnan, valami fontos eseményről meglehetősen nagy lendülettel érkezett és aznap biciklit vett nekem, a fiának.