„A város volt a képzelet-edzés terepe”
De mi és hogyan kötötte össze ezeket a fiatalokat? 1968 politikai utórezgései, ahogyan Martos Gábor könyvei mondják? Intézményes és értelmiségszociológiai összefüggések, ahogy Miklós Ágnes Kata írja? Egy nyelvi viselkedés, ami nagyon más volt a korábbiakhoz képest?
Bizonyára mindez együtt. Azt is tudjuk, hogy a rendszerváltást követően a hetvenes évek erdélyi fiataljai különböző politikai oldalakra sodródtak, vagy olykor nagyon is határozott léptekkel haladtak más-más irányok felé. Maga az összekötő kapocs, a néha elfelejtődni látszó egykori összetartozás azonban mindettől függetlenül megragadásra vár, továbbgondolásra késztet. Vannak korszakok, amelyek a polarizálásról, a másokkal szembeni önmeghatározásról szólnak, és vannak korszakok, amelyekben a különbségek áthidalhatónak tűnnek.
Egy Tamás Gáspár Miklós-esszé 1979-ből különleges javaslatot tesz az összetartozás leírására: a hely, a nyelv és egy viselkedésforma együvé gondolását valósítja meg. Az egyik legerősebb városesszé ez, amit valaha a szülővárosélményekről olvastam. A szegedi Tiszatájban jelent meg, Egy tilalom föloldása címmel, nagyjából akkor, amikor a szerzőt, már emigrációja után, kitiltották a szülővárosából a román hatóságok, és ezt követően tíz évig, a rendszerváltásig nem léphette át a határt.
TGM egy közös beszédstratégiáról ír, amely a személyes együttlétek során lendült működésbe, de a beszélgetések között látszólag egy másik világban léteztek: a beszélgetések idejét érezték a valódi életnek, amelynek csupán a nyomai jelenhettek meg például irodalmi művekben. Így idézi ezt fel: „az idő nagy része, amely a kóddal nem ismerősök elvei szerint és szokásai között folyik, nem egyéb, mint a hamis idő csalóka, kacagtató lidérce. K.-Sz. Z. riportokat, valódiakat is tudott szerezni a Hely képzeteiről, P. Zs. akár naiv verseket is, B. Á. talán ki is fejezte a lidérc kísérteties trükkjeit az idővel és az időben, Sz. G. pedig nem is gondolhat másra. De ezt — mit? Kolozsvárt? elménk állapotát? a fojtólég természetrajzát? — mégis meg kellene magyarázni.” A monogramok viszonylag könnyen feloldhatók: Köntös-Szabó Zoltán, Palocsay Zsigmond, Bodor Ádám és Szőcs Géza kerülnek egyazon névsorba, akik az 1979-es nézőpont felől valami egyéni színt tesznek hozzá a Kolozsvárral, illetve az akkori helyzettel kapcsolatos közös tudáshoz. De ami lényegesebb, látszik mondani TGM, mégis a beszélgetésekben magukban történik meg, a szóbeliségben.
Mindehhez szükség volt a város elsajátítására. Más szövegekben TGM sokat ír kolozsvári sétáiról, kamaszkori és fiatal felnőttkori ismerkedéseiről a külvárosi terekkel, vagy a városkörnyék sétaútvonalaival. A legismerősebb tereknek pedig az időben kirajzolódó aurája válik fontossá: a helyben mintegy lerakódnak a történetek is a korábbi lakókról, korábbi tekintetekről, az erről való egyre több tudás iránti igény hozzátartozik ahhoz a viselkedéshez, ahhoz az összetartozáshoz, amelyről szól az esszé: „Ha külhoni vagy félkülhoni vendéget kellett körülvezetni, csodálkozva szisszentünk föl: lám, vannak olyanok, akik csakugyan ezt látják, ezt a lárvát, nem pedig Claudiopolist, az aranycsinálók, a katakombák, Dávid Ferenc vallási távfutása és Linczigh János királybíró, a Borháncs és a Békás, az Alverna és a Nagy Gábor-tanya közötti mélyreható és szubtilis különbségtétel városát, a Helyet.” Azt is mondaná tehát a szöveg, hogy erről a másik, igazibb helyről folytatott beszélgetés kapcsolta össze a beszélgetőket? És, hogy szinte mindegy, hogy a Hely időben van távol, vagy lehetőségében van távol?
Ezt is mondja, bizonyára, hiszen voltaképpen a képzelet erejéről beszél, arról, hogy valakik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján valami nagyon hasonlót kezdtek képzelni, történetesen egy városról, Kolozsvárról. A város volt a képzelet-edzés terepe. Hozzátartozik a történethez az is, meséli tovább a szerző, hogy időnként összeütközésbe került ez a képzelt város, képzelt elv másokéval, távolabbról érkezőkével: „Mindig eldöntöttük, hogy a valóságosra emlékeztető, rendes közép-európai terminusokkal beszélünk majd a hamis időről, amiben nem veszünk részt. Megannyi kudarc. Már nem tudtunk, elfelejtettünk így beszélni. Messziről jött barátainkat is megpróbáltuk hát megismertetni a Hely képzeteivel, ügyetlenül fordítgatni az Idiómát, de hát persze sikertelenül.”
Volt egy nyelv is, amely hordozta ezt a városképzetet ‒ TGM leírása alapján arra is gondolhatunk, hogy ez valamelyest a fiatalság nyelvével azonos, hiszen miből állt ez a nyelv? „A kihagyás, a célzásokból és ironikus idézetekből, eleve fenéken billentett metaforákból összeálló költői idióma és a radikális Nagy Megfordítás keverékéből.” A fiatalság nyelve valamelyest mindenkor így működik, gondoljunk akár Ottlik Iskola a határonjának elharapott mondataira, összetartozást evidenciaként kezelő utalásosságára. És TGM konklúziója voltaképpen hasonlít Ottlikéra: „Tanulságuk [a beszélgetésekben megformálódó történeteknek] pedig csak egy: hogy a képzelet politikai ügy.” Az elnyomó rendszerek története erről is szól: ne képzelhess mást. A hetvenes évek erdélyi magyar fiataljainak ellenzékivé válása pedig azzal kezdődött, hogy képzeltek.
Egyszer pedig bekövetkezik az is, hogy a hely már nem mindenki számára evidencia, az emberek pedig különböző irányokban indulnak el, viszik magukkal a képzeleteiket is, amelyekből egyre több lesz, hiszen már nem beszélgetnek róla, róluk. Ekkor érkezik el viszont az írásos nyomok ideje, amelyek alapján ezekből valamennyi visszaidézhető. Az írás megformált beszélgetésnyom.
Borítókép: illusztráció (Minerva archívum)
