Manapság, ha valami érdekel, néhány kattintásra megkapunk róla szinte minden információt és adatot, az események és folyamatok egyszerű számbavétele e hasábokon nem sokat érne. Ehelyett én egy tágabb, interdiszciplinárisabb közelítést javaslok, amelynek során maga a zene története csupán csontváz. Erre különböző rétegek jönnek majd, amelyeknek az a célja, hogy a zenén belül lejátszódó eseményeket a maguk összefüggésében tálalják: mind függőlegesen, azaz rávilágítva arra, ahogyan a múlt zenéje meghatározta, befolyásolta a maga idejében a jelent s a jövőt, mind vízszintesen, tehát a kor társadalmi, politikai, vallási, filozófiai eseményeinek összefüggésében.

Hiszen a zene – és általában a művészet – nem elszigetelt jelenség, amely korától, annak történéseitől és szellemétől függetlenül létezik, hanem szerves része az őt körülvevő világnak, egyszersmind tükre és elbeszélője is annak. Egy ilyen zenetörténeti barangolás, amely nem a tankönyvek módszertana szerint készül, szükségszerűen nagyon szubjektív, szerzőjének sajátos meglátásait, értékítéletét tükrözi, azokra a kapcsolatokra világít rá, amelyeket e sorok írója tart különlegesen fontosnak és figyelemreméltónak. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik fejezetnél tartunk is, mindig lesznek olyan zeneszerető és zenét ismerő emberek, akik az általuk kedvelt és lényegesnek tartott szerzőket, műveket, formákat, műfajokat hiányolni fogják, egyszersmind nem fognak egyetérteni velem abban a gondolatmenetben, amelynek eredményeként bizonyos elemeit ennek a történelemnek kiemelem és bővebben elemzem. Ez így is van rendjén.

A zene tudományos vizsgálatával egykorú a kérdés: honnan származik a zene? Mikor, miért, hogyan jött rá az ember arra, hogy képes létrehozni a hangoknak, szüneteknek és léleknek ezt a sajátos, rendezett világát? Miért kezdett énekelni? Mi hozta létre a hangszereknek, hangokat keltő tárgyaknak eleve a gondolatát?

A különböző népek mítoszaiban, legendáiban rendszerint túlvilági, égi eredetűnek tartják a muzsikát. Az Ószövetség Jubált nevezi meg valamennyi zenész ősének, ő Káin után hat nemzedékkel következik. Nevét ma az orgona egyik regisztere őrzi, a jubálfuvola. A tudomány többféle elméletet is felállított ezzel kapcsolatosan. Az egyik szerint a zene állathangok, főleg madárhangok utánzására vezethető vissza. A másik azt állítja, hogy a beszédben jelen levő hanglejtések eleve magukban hordozzák a csíráját annak, amit dallamnak nevezhetünk. Noam Chomsky nyomán ennek az elméletnek volt híve a nagy huszadik századi karmester, zeneszerző, Leonard Bernstein is, a Harvard egyetemen 1976-ban tartott előadássorozatában igencsak bőven kifejtette, hogyan is gondolja mindezt. Én magam is úgy vélem, hogy ez a legvalószínűbb.

A másik fontos kérdés a következő: milyen lehetett a barlanglakó ősember zenéje? Erre egyetlen egy intellektuálisan becsületes válasz létezik csupán: nem tudjuk. Nem tudjuk, de sejtünk egyet s mást, mégpedig olyan alapokon gondolkodva, amelyek valószínűvé teszik azt, hogy sejtéseinknek van némi köze az igazsághoz. Az egyik ilyen alap, a gyaníthatóan zenélést ábrázoló rajzok. Elég sok olyan barlangrajz létezik, amely nem állatot, vadászatot vagy ilyesmit ábrázol, hanem különböző rítusokat, csoportos mágikus-vallásos cselekményeket. És igencsak jellemző az, hogy ezek a rajzok a barlangoknak a legöblösebb, legjobb akusztikájú részeiben találhatók. Még olyan kutatóról is tudunk (Iégor Reznikoff), aki komplex barlangrendszerekben a legjobb akusztikájú részeket keresi előbb, s rendszerint talál ott barlangrajzokat. Úgy is mondhatnánk: a füle vezérli.

Más fontos alap a sejtéseinkhez a hangszerleletek. Tény, hogy bármilyen hangszert is használtak őseink, nem sok maradt meg mostanig. De vannak a leletek között több tízezer éves csontfurulyák is. Ezek egyike sok vitát váltott ki, ugyanis nem egy Homo sapiens által lakott barlangban találták, hanem olyanban, amelyben neandervölgyiek tanyáztak. És akkoriban még úgy tudták: neandervölgyi „unokatestvéreink” semmilyen művészetet nem ismertek, eszközkészítéseik csupán a túléléshez szükséges tárgyak előállítására szorítkoztak. Ma már árnyaltabb az ezzel kapcsolatos álláspont, hiszen számos barlangrajzukon láthatunk olyan jeleket, amelyek csak valamilyen szimbólumként értelmezhetők, s ez arra utal, hogy megvolt a képességük az absztrakt gondolkodáshoz. 

A harmadik – és talán a legmesszibbre mutató alap – az, hogy még most is élnek olyan törzsek, embercsoportok a világ bizonyos, nehezen megközelíthető részein, amelyeknek élete, kultúrája nem sokban különbözik kőkorszaki őseinkétől. Megvizsgáljuk tehát e népeknek a zenéjét, énekmódját, hangszeres kultúráját, és ha olyasmit észlelünk, ami valamennyi ilyen törzsnél hasonlóképpen zajlik, akkor talán joggal feltételezhetjük, hogy az őskor embere is ilyesmit művelhetett. Hangszerhasználatuk igazolja azt az elképzelést, hogy hétköznapi, sokszor másra használt tárgyak hangjai állnak a legtöbb ősi hangszer gyökerénél. Az íj húrja pendül. Ettől már nincs távol az a gondolat, hogy több húrt feszítsenek egy íjra, és attól a ponttól már látható az út, amely gyakorlatilag minden húros hangszerhez elvezet. Számos afrikai kultúrában ma is használnak zenélő íjat, azaz olyan kezdetleges hárfa- avagy lantszerű hangszert, amelynek formája egyértelműen az íjra emlékeztet. Minden csőszerű tárgyban ott rejlik a fúvós hangszerek összes lehetősége. Találtak olyan barlangi medve combcsontjából készült furulyát is, amely több mint negyvenezer éves. Ulm közelében nagyjából harmincötezer éves, öt lyukkal és V alakú fúvókával ellátott, keselyű szárnycsontjából készült furulyát találtak. A dobok kezdetben valószínűleg jelző, illetve rituális célt töltöttek be, egyébként az ének természetes velejárója a taps, combcsapkodás, lábdobogás, amely az emberi testet használja ütőhangszerként.

A neandervölgyi furulya maradványai. Forrás: www.divje-babe.si

Milyen tehát e törzsek – és sejtésünk szerint az ősember – zenéje? Mi a közös a különböző afrikai, maori, óceániai, amazoniai, amerindián stb. népek zenéjében? Először is ritmus alapú, méghozzá legtöbbször az történik, hogy két vagy több ütőhangszer különböző ritmusképleteket szólaltat meg egyidejűleg. Ezt nevezzük poliritmiának.

A hangkészletet illetően, magától értetődő, hogy a hétköznapi ember legkényelmesebb hangfekvésére szorítkozik, hiszen a zene ezekben a világokban közösségi gyakorlat, amelyben mindenki részt vesz, és nem beszélünk előadókról, illetve hallgatóságról. A dallamok kevés hangra szorítkoznak, ezt nevezzük oligochordiának. A zenének mágikus, rituális, közösségfenntartó szerepe van: a különböző énekek e természeti népeknél – akárcsak az európai népek időben hozzánk közelebb álló és jobban ismert folklórja esetében – az életciklus különböző eseményeihez (születés, párkapcsolat, termékenység, betegség, gyász stb.) kötődnek, vagy olyan rituális szerepük van, amely időjáráshoz, esőhöz, az évszakok ciklusához köthető. Ezért dallamviláguk repetitív. Minden esetben tartalmazza az adott kultúrának azt a sajátos bölcsességét, amely szükséges ahhoz, hogy abban a világban valaki elboldoguljon, s a környezet változásait, a természet eseményeit a maga számára értelmezze. Istenségeket, szellemeket engeszteljen, elhárítsa a rosszat s előidézze a kívánatosat.

De természetesen lehetséges az, nagyon tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy a ma, illetve a közelmúltban tanulmányozott természeti népek zenéjének van köze az ősember muzsikájához. Mivel a zene lejegyzésének még a legprimitívebb módját is sokezer évvel később találták ki, az ősi kultúrák zenéjéről csak egyvalamit állíthatunk biztosan: azt, hogy volt. 

Képek forrása: Tübingeni Egyetem, a felvételt H. Jensen készítette; Wikipédia