Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
2003 januárjában levelet kézbesített a posta. Feladója, az enyedi születésű Sebestyén József (1924–2007), Aradról postázta küldeményét számomra. A korabeli bukaresti napilapunkban – a Romániai Magyar Szóban – megjelent írásaimra reagálva fordult hozzám levelével, minek folytatásaként mintegy másfél éven át igen terjedelmes és tartalmas levélváltás alakult ki közöttünk, mely 270 oldalas, egyes sorközzel, írógéppel íródott levélhalmazt eredményezett részéről, ami által szülővárosának, gyerekkorának, kollégiumi tanítóképzős életének keresztmetszetét adja. Ezt aztán a továbbiakban katonai, frontszolgálati, hadifogsági élményeivel gazdagította és egészítette ki, amelyek összességükben kitűnő forrásanyagot szolgálnak számomra az általa átélt kor élethű bemutatására, megismerésére és értékelésére. Más szóval e levélgyűjtemény a 20. század izgalmas, de ugyanakkor emberi tragédiáktól átbarázdált hiteles kordokumentuma.
Első levelében többek között ezeket írja: „Szeretném felvenni a kapcsolatot, megírnám még élő emlékeimet. Ha érdekelnek, kérlek, egy pár sorban értesíts, a címedet is mellékelve, hová küldjem leveleimet”. Majd így mutatkozik be: „Enyeden a Varró utcában (ma Cloşca) születtem 1924. július 21-én, az 1947–48-as évekig ebben az utcában 14 család lakott, 11 magyar és 3 román. A 11 magyar családból 7 gyermek végzett a Bethlen-kollégium tanítóképzőjében: Sebestyén Béla (a bátyám), Sebestyén József, Kovács József, Kórodi Lajos, Bíró Béla, Bíró Nusika, Kocsis Árpád. Nem tudom, van-e Enyeden még ilyen utca? Elképzelheted, milyen boldog gyermekkorunk volt, az említett gyermekeken kívül még vagy 16 gyermek (köztük 2 román) játszadozott az utcában, a Baromvásár téren. Elmúlt, talán igaz sem volt, csak emlék, vagy álom az egész???”
A következő, 2003. február 3-i levelében így mutatja be családját: „A mi családunk nyolctagú volt. Édesapám, édesanyám, Feri bátyám, Nusi néném, Ibolya néném, Béla bátyám, Jancsi bátyám és én, a legkisebb Sebestyén csemete, akit nagyon nagy szeretettel gondoztak, neveltek. Édesapánk az enyedi fogházban volt fegyőr, a fegyencekkel dolgozta a Maros felé kiterjedő nagy területet. Ő értett a kertészethez. 1935 decemberében meghalt, én akkor még csak 11 éves voltam. Édesanyánk özvegyen maradt 6 gyermekkel. Akkor már Feri bátyám kertészettel foglalkozott, Nusi meg Ibolya néném Böjthe Kamilla néni üzletében tanultak szabást, varrást, hímzést, goblenvarrást, kalap, sapka, diáksapka, karszám stb. készítést. Férjhez mentek, elkerültek Enyedről. Nusi néném a családjával, férjével, aki cipész és csizmakészítő volt, hosszú évekig Magyarózdon élt. Ibolya néném német származású útmérnök felesége lett. 1940 őszén a férje családja Bukovinából Németországba ment. Ott haltak meg. Béla elvégezte a tanítóképzőt, Jancsi a Titu Maiorescu Líceum 4 osztálya elvégzése után a Lingner doboz és nyomda üzemben tanult tovább, s mint mester kereste meg a megélhetéshez valót. Sajnos, engem mindnyájan itt hagytak, a temetőkben nyugszanak.
1944. április első hetében, az akkori zavaros időkben elvégeztem a tanítóképzőt. 1944 augusztusától – 1945. április végéig katonaság, frontszolgálat, hadifogság… 1945. május 1-vel kinevezést kaptam Marosgombásra, 1945. szeptember 1-től Csombordra. 1946 tavaszán Béla bátyám Németországból, amerikai hadifogságból családjával hazaérkezett. Tanítói helyet keresett. Augusztusban megválasztották Vadászon (Arad megye) igazgató-tanítónak. Még üres volt egy kántor-tanítói hely s engem is megválasztatott, ott sem voltam, csak a diplomáimat mutatta be. Abban az időben még a református iskolákban választással kaptak helyet a tanítók. Így én is, a családjával együtt Vadászra kerültem kántor-tanítónak. 1948-ban államosították az iskolákat. Az egyháztól elvették a földeket, nekem megtiltották a kántorizálást. 1950. január elsejével áthelyeztek Gyorokra, a telepi csángó iskolába, mint igazgató-tanítót. Ott tanítottunk feleségemmel, aki (bodolai születésű, Keresztes Vilma) Székelyudvarhelyen végezte el a tanítóképzőt. 1969-ben annyira lecsökkent az iskolások száma, hogy megszűnt egy tanítói állás. Áthelyeztettem magam a központi román nyelvű iskolába, mint tanító s ott tanítottam 1984 szeptemberéig, amikor én is, feleségem is nyugdíjba mentünk…”
Sebestyén József 2007. január 31-én hunyt el 83 éves korában Aradon.
A Márton Áron-év kapcsán kevésbé ismert, illetve ismeretlen epizódok fölelevenítésével adózunk ezen erdélyi egyházi személyiség áldott emlékének. Püspökké avatása alkalmával a Nagyenyeden megjelenő Enyedi Hírlap is kellőképpen méltatta az eseményt 1939. február 26-án:
„Folyó hó 12-én szentelték püspökké Márton Áront. Erdély katolikus püspöki székében székely ember következett. A nagy történelmi nevek sorába beállt egy egyszerű székely pap: Márton Áron. A történelmet író kemény idők az őstalajba nyúltak le anyagért. A csíkszentdomokosi székely fiúból Erdély felszentelt püspöke lett. Márton Áron székely katonaivadék. Fiatal ember, alig 42 éves. Világháborút járt katona ő maga is. A testi és lelki szenvedések idejének gyermeke. A lövészároki nyomorúságtól kezdve végigjárta a ma iskoláját. A szuronyrohamtól és a legénységi rangfokozattól kezdve nem hagyta ki egyetlen állomását sem a viharos időknek. Összeköttetés, méltóságos rokonság nélküli gyermeke népünknek. A tehetségén, magárahagyottságán és Istenén kívül senkije e földön. Ezért püspökké szentelése a magabízó tehetségnek diadala.”
És még egy rövidhír fentnevezett lapnak 1940. augusztus 18-i számából:
„Lemhény községben Dani Gergely földmíves nejének nemrégiben született meg a huszadik gyermeke. A keresztapaságra Márton Áron erdélyi római katolikus püspököt kérték fel. A keresztelő fényes, lélekemelő ünnepségek mellett zajlott le.”
És most következzen Sebestyén József visszaemlékezése:
„Elmesélésem 1943 pünkösd ünnepén kezdődik. A jelzett napon Aranyosgerenden és Hadréven voltam legációban. Mint tanítóképzősök, VI. osztálytól lehetőségünk volt különböző helységekben, a református hívek közösségében, mint »legátusok«, az úgynevezett sátoros ünnepek alkalmával istentiszteletet tartanunk. Nekünk, szegény diákoknak nagyon jól jött, elég szép összeg gyűlt össze, természetesen a falu anyagi helyzetéhez viszonyítva. Így voltam 1941 karácsonyán legációban Felenyeden, 1942 húsvétján Marosbogáton, 1942 pünkösdjén Miriszlón, 1942 karácsonyán Csombordon, 1943 húsvétján Marosgombáson, 1943 pünkösdjén Aranyosgerenden és Hadréven.
Megpróbálom feleleveníteni, hogyan készültünk fel a legációra. Prédikációinkat Ravasz László prédikációs könyvéből választottuk és írtuk ki, tanultuk meg. Juhász Albert vallástanárunk (internátusi főnök) előtt, csütörtök délutáni órákon, már az iskolai év kezdetén megkezdtük a felkészülést. Kiválasztottuk az ünnepnek megfelelő prédikációt, megtanultuk, majd rendre, a díszteremben istentiszteletet kellett levezetni. Csak akkor engedett legációba, ha helyesen vezettük le az istentiszteletet. Utána megbeszélés, bírálat, javítgatás! A református és jelentkező diáktársaim mind részt vettünk, a vallásóra kötelező volt. A legációra három prédikációt, három bibliamagyarázatot kellett megtanulnunk. Legalább egy prédikációnak az ünnephez szorosan kellett kapcsolódnia, a többiekből, ha Juhász tanár úr engedélyezte, más ünnepek alkalmával is felhasználhattunk. A Biblia-magyarázatokat Bereczki Sándor vallástanár, valamint a Teológián előadó vallástanárokat hallgattuk s jegyeztük le előadásaikat. Külön óránk volt, mint Lévita-lelkész képző-hallgató diákoknak. Ha jól emlékszem, 1944 elején, talán januárban, hivatalosan, a minisztériumból jött rendelkezésnek megfelelően, letiltották, vizsgázni sem engedtek, mert ha lévita segédlelkészek lettünk, nem hívhattak be katonának. Az 1943. október 15-én lefogott 19 enyedi diákot és a gyulafehérvári Majláth Líceum 3 diákját, fegyveres kísérettel, Besszarábia különböző katonai alakulataihoz osztották be. Csak 1943. december 15-én jöttünk haza, Márton Áron római katolikus püspök úr kitartó küzdelme eredményeként. Szent ember volt, mint szent ember él az enyedi református volt diákoknak a szívében is…”
FOLYTATJUK
