Páskándi Géza íróra, költőre emlékezünk kilencvenedik születésnapján
Tizenhat éves volt, amikor első verseit az akkori sajtó közölte, még nem töltötte be a huszonnégyet, amikor elkészült első verskötete, a Piros madár, amelyet megjelenése napján az akkori hatalom a könyvesboltok helyett a zúzdába irányított, mert szerzőjét az 1956-os magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások során letartóztatták. És harmincéves, amikor hatéves börtönbüntetését – egy hónap híján letöltve – szabadult. Szellemi egzisztenciáját a börtönévek idején sem adta fel, s költőként, próza- és drámaíróként a szabadulását követő tíz évben találta meg a módját annak, hogy „a szebbnek tűnő rabság” éveiben kimondja azt, amiben élt – amiben éltünk. E tíz év alatt megjelent verskötetei: a Holdbumeráng (1966) és a Tű foka (1972), prózakötetei: az Üvegek (1968), A vegytisztító becsülete (1973), drámái: a Vendégség (1970) és a Tornyot választok (1973). E tíz év termését mérte fel Cseke Péter nemrég megjelent könyvében (Beckett Erdélybe jön. Polis Könyvkiadó, 2021), s folytatólag az Utunkban közölt sorozata, a Vándorlíra kiadásával, amely még az idén szintén megjelenik. Írói pályája 1974-től Budapesten folytatódott, és teljesedett ki. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat kapott. Tizennyolc év telt el azóta, hogy élete és írói pályája lezárult. Az alább következő szöveget utolsó – már posztumusz – könyvéből, az 1996-ban megjelent Begyűjtött vallomásaimból válogattuk. (Dávid Gyula)
