„Mindig is ennek a könyvnek a megírására készültem” – mondta kezdetben Visky András, kifejtve: korábban több műfajban is megközelítette ezt az „egyszerre személyes, egyszerre családi és egyszerre történelmi örökséget”, amelynek birtokában van. „Mindig tudtam, hogy ehhez a könyvhöz vezetnek az utak, de abban nem voltam biztos, hogy valaha is megszületik. Könyvet ugyanis nem úgy írunk, hogy egészen biztosan lesz finalitása: azzal az örömmel írjuk, hogy már a munkafolyamat is jó és izgalmas, írás közben pedig sok mindennek kiteszi magát a szerző. (…) Aztán váratlanul megszületett a könyv: úgy éreztem, hogy valóban megvan, hogy nem tudom, milyen, de én ennél most nem tudok jobbat” – tette hozzá a szerző.
Visky András elmondta: 1958-ban református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, a család szeme láttára tartóztatták le – a szerző ekkor egyéves volt. Egy évvel később az édesanyát és hét gyermekét kilakoltatták magyarkéci otthonukból, majd kitelepítették a szovjet mintára létrehozott és fenntartott Bărăgan-alföldi munkatáborba. „Nekünk soha semmilyen papírt nem mutattak, hogy született volna erről valamiféle végzés. Egyszerűen fölraktak egy teherautó platójára, bevittek a nagyváradi Szekuritáté udvarára, és ott leürítettek bennünket a pincébe” – fogalmazott a szerző, hozzátéve: amikor intenzívebben kezdett dolgozni a regényen, rátalált saját hivatalos – egyébként a könyv hátlapján is feltüntetett – kartotékjára, amelyen az utolsó rubrikában a kilakoltatás indoklásaként az áll: contrarevoluționar, tehát ellenforradalmár – mindössze kétévesen. „Ez is mutatja tulajdonképpen a dolgok időről időre megjelenő abszurditását, amely íróként azt is jelenti: nem tudod abszurdabban megírni az élettörténetedet, mint ahogyan valóban megtörtént” – tette hozzá Visky András.
Visky András: ha az ember elfogadja a múltját és senkit nem hajlandó gyűlölni azért, ami vele történt, akkor felszabadul. Fotó forrása: Facebook/Magyarország Főkonzulátusa Kolozsvár
Metróirodalom Biblia-formában
A szerző kiemelte: a mindennapi szentírásolvasás náluk „gyönyörű családi örökség” – a lágerbe kerülve ugyanis szerencsés véletlen következtében maradt náluk a családi Biblia, amelyből aztán édesanyja naponta felolvasott nekik. „Ezt a könyvet, a Biblia nyelvét ismerem talán a legjobban, a Kitelepítést pedig ennek a formájában írtam meg: ez a döntés volt a legfontosabb számomra. Számozott szakaszok – vagy, ahogy mi, reformátusok mondjuk, számozott versek – követik egymást a kötetben” – fogalmazott a szerző. Elmondta, ha a Bibliát pusztán irodalomnak tekintjük, akkor nagyon izgalmas problémát valósít meg, hiszen az elbeszélés egyszerre lineáris és fragmentált. „Ezt megvalósítani nagyon izgalmas formai kihívás az írónak, (…) egyfajta boldog nehézség. Megszületik egy fejezet, amelynek megvan a belső ritmusa és ez a belső ritmus elkezd töredékekké szétmenni” – tette hozzá a szerző, kiemelve: arra is gondolt, hogy ha valaki telefonon olvasná a kötetet, szakaszonként egyszerre belátható mennyiségű szöveg jelenjen meg előtte. „Ezért is nevezem a könyvet aluljáró- vagy metróirodalomnak: ha valaki felszáll a buszra, a metróra és elolvas egy töredéket ott, ahol épp kinyitja a kötetet, kapjon valamit, ami megnyitja a lelkét az egész könyv irányába” – fogalmazott Visky András. Hozzátette: mindezt formailag Augustinustól „tanulta”, akinek Vallomások című könyve imaformában van megírva úgy, hogy felolvasásra egyből érthető legyen bárki számára, hiszen „ha az igazán nagy kérdések nem érthetők mindenki számára, akkor nem igazán nagy kérdések”.
Nemes egyszerűséggel…
Amikor a könyvet írta, Visky András arra gondolt: ha nem is tudja megvalósítani, de legalább rendes a célkitűzés és a munka, ugyanis – mint fogalmazott – „belebukni rendes munkába jó”. Az elhangzottakhoz kapcsolódva Grezsa Csaba „az egyszerűség nemessége” jelzővel illette a szöveget, erre reagálva a szerző elmondta: mindezt a színházban tanulta meg, ott ugyanis nincs lehetőség visszalapozni, ha az elhangzottak nem voltak érthetők. „Néha látok olyan előadásokat, amelyekben én is visszalapoznék – mondjuk a próbafolyamat elejére” – jegyezte meg tréfásan Visky András, elmondva: ennél a könyvnél az volt a kihívás, hogy az olvasó egy hangot halljon benne, hiszen a mese sem csupán elvont betűhalmaz, sokkal inkább hang – édesanyánk, édesapánk, nagyszüleink hangja. „Fontos volt nekem, hogy az olvasó egyszer csak kísértést érezzen arra, hogy hangosan olvasson fel a könyvből” – jegyezte meg a szerző, hiszen – mint kiemelte – a hang egészen más megértési módot eredményez, a hangban és a térben ugyanis megjelenik az idő. „A hangosan olvasás a biblikus párhuzamot is erősíti” – fűzte hozzá a gondolathoz Grezsa Csaba.
A főkonzul azon kérdésére válaszolva, hogy honnan ered a kötet életigenlése, humora, könnyedsége, Visky András elmondta: „Semmim nincs, amit ne kaptam volna. Apám nagyon humoros ember volt, a humorban nem ismert tréfát. (…) A humort egyébként angyali jelenlétnek érzékelem: ahol az ember humort feltételez, ott gyanakodjon, hogy angyali összeesküvések mennek végbe, olykor a legszörnyűbb pillanatokban is” – tette hozzá a szerző. Kiemelte, ez gyakorlatilag halálfeltámadás-történet: ha az ember elfogadja és azt mondja a múltjára, hogy abban jelen volt az Örökkévaló, és senkit nem hajlandó gyűlölni azért, ami vele történt, akkor felszabadul – „majd megírja a könyvet, mert társadalmi értelemben is fontosnak tartja az igazságtevést”.
A könyvbemutatón a szerzőt Grezsa Csaba kérdezte. Fotó forrása: Facebook/Magyarország Főkonzulátusa Kolozsvár
Ha a családot ilyen traumák, megpróbáltatások érik, a kisgyermek valamiért önmagát hibáztatja – jegyezte meg Visky András, majd felidézte az első karácsonyi fotót, amely apja hazatérte után készült. „Tüneményes, ahogy apám és anyám egymásra néz, a fényképen mindenki normális, én meg úgy nézek ki, mint egy tébolyodott. Nem nevetek, hanem vicsorítom a fogaimat. Látszik, hogy nem tudom felfogni annak a valóságát, hogy most tényleg mindenki ott van együtt” – mesélte.
Nem szerző: megajándékozott
„Teljesen váratlanul ért, ami a könyvvel történt és most, hogy eltelt néhány hónap a megjelenése óta, elkezdtem gondolkodni többek között azon, hogy a Kitelepítést mindenképpen közösségi reprezentációnak is szánom, és úgy tűnik, hogy az is” – ezt bizonyítja például, hogy nemrég megállította őt egy idős hölgy, annyit mondva: „Köszönjük szépen a könyvet! Isten áldja meg érte!." Visky András hozzáfűzte: „Úgy érzem, hogy ez a könyv megíródott. Ez ad erőt nekem most már ahhoz, hogy kezdjem eltávolítani magamtól és ne szerzőként sajátítsam ki ezt a gesztust, hanem tanuljak meg örülni neki és megajándékozottként vegyem magamhoz.” A folytatásban Visky András egyetértett Grezsa Csaba azon gondolatával, hogy ez a romániai Gulag-regény az erdélyi vagy partiumi magyar mellett más közép-európai népeknek, közösségeknek is ugyanúgy lehetne a szenvedéstörténete.
„Számomra nagyon fontos örökség, hogy apám rajongva szerette édesanyámat – ezt fontos a gyermeknek látni” – fogalmazott Visky András a későbbiekben, majd a tábori emlékekkel kapcsolatban elmesélte: általánosságban véve a kitelepítettek gyermekeire nem vonatkozott a parancs, járhattak iskolába, nem vitték el őket is szüleikkel együtt a táborokba, a Bărăgan-alföldi lágerben mégis voltak gyermekek, egészen pontosan hét – Visky András és hat testvére.
„Azt tapasztaltam a könyv olvasása közben, hogy feltárul egy titok, mégpedig az a titok, hogy a szeretet átvilágít mindenen – ez pedig így az adventi időszakban nagyon jó üzenet lehet mindannyiunk számára családi, párkapcsolati téren egyaránt. Valahol a válasz mindenre a szeretet, a legfontosabb pedig, hogy soha ne keményítsük meg a szívünket” – fogalmazott zárásként Grezsa Csaba.
Borítókép: részlet a Kitelepítés kiterített borítójából. Fotó forrása: Visky András Facebook-oldala
