Ki tehát Visky András szerint a szent? Aki nem moralizál, nem védi a morális tisztaságát, ugyanakkor végletes módon vállal szolidaritást – szolidaritást különösen a megtörtekkel, a peremre szorultakkal. A bibliai szóhasználatban a szentnek a vágáshoz, a vérhez van kapcsolódása – mondta el Visky András –, éppen ezért a traumatizált testnek kiemelt lehetősége van szentté lenni. “Nyolcéves koromig úgy nőttem fel, hogy traumatizált testeket láttam: trauma a fogság, a függőség…” – vallotta a szerző, aki drámaszövegei főszereplőjének egy megerőszakolt festőnőt, Artemisia Gentileschit, egy utcalányt, egy levágott végtagú táncosnőt, a később szentté avatott Kalkuttai Teréz anyát választotta, utóbbit legnehezebb, depresszív időszakában. “Teréz anya egy igazi bátor nő. Amikor otthagyta az első rendjét, sátánnak nevezték, de ha ő a sátán, akkor van remény” – mondta Visky András, azt is hozzátéve: a szeptikus templom a vallás elárulása, a színház pedig vallási “génekkel” rendelkezik.
A könyvbemutatón a Kossuth-díjas szerzővel Prontvai Vera, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa beszélgetett arról, hogy miként ragadható meg és mondható el a szent jelenléte a traumatizált emberi test aspektusait tekintve, illetve megtapasztalásának módja milyen eszközökkel ábrázolható drámában és színpadon. Prontvai Vera további beszégetőtársakat mutatott be: Gleason-Nagy Natália színházrendező és Szőke Dénes Iván dramaturg a drámaszövegek színpadra állításának kompozíciós elveiről, a testi traumák laboratóriumi közegben való eljátszásáról beszélt, hiszen mindketten dolgoztak Visky-szövegekkel. A rendező workshopot hirdetett és tartott, a dramaturg pedig készített egy néhány perces szöveget, amit a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatói előadtak, ennek filmváltozatát a beszélgetés résztvevői is láthatták.
Az SZFE hallgatói a szerző részvételével a Terézia című dráma egy részletét is előadták, felolvasták a könyvbemutatón. Így a szombaton, november 16-án délelőtt az Interferenciák fesztivál keretében a színház emeleti előcsarnokában tartott beszélgetésen résztvevők betekintést nyertek a drámaszövegek világába, és Visky András színházfelfogásába, amely leginkább Pilinszky, illetve az úgynevezett autista dramaturgia felé mutat. Érthetőbb talán, ha rituális színházról beszélünk, ahol ismétlések vannak: a végtelenségig ismételt mozdulatok, szavak, rítusok vezetnek a megtisztulásig. A beszélgetésen szóba került Visky András azon meggyőződése, hogy a pszichologikus színház sokszor felszínes pszichologizálásra épít, ezért tartja sokkal alkalmasabbnak a rituális színházat, a formára alapozó megközelítést, amire Tompa Gábor, Mihai Mănuţiu rendezései a legjobb példák, ahol a forma bontja ki a pszichológiát. Érvényesebb színházi formának tartja Becketnek sokszor a nyelvi leépülést megmutató alkotásait. Becket volt az utolsó, aki hitt a színház metafizikai létében – fogalmazta meg Visky András, aki tanulmányt is írt Pilinszky és Becket kapcsolatáról. A nyelvi képtelenség, a nyelvi leépülés Becketnél olyan szereplők megjelenésében ragadható meg, akik nem tudják elmondani a történeteiket. Sérült, traumatizált, halott testek vesznek körül, a történelem definíciója is lehetne az, hogy holttesteken lépdelünk. E testek történetei pedig nincsenek elmondva. Az emberiség mai állapotát ezzel lehet magyarázni; mindaddig a katasztrófa árnyékában élünk, nem léphetünk tovább, amíg ezeket a történeteket el nem mondjuk, amíg vissza nem találunk az elmondható történeteinkhez. Visky András drámakötetének tétje is ez: az ember története elmondható-e Isten történeteként, Isten története pedig az ember történeteként.
