ÁRKOSSY ISTVÁN
Művészetelméleti prófétáink doyenjének, a most kilencvenesztendős Banner Zoltánnak az artisztikum kisugárzásától áthatott egész munkásságát betűkkel megvont esztétikai vonalhímzés szálai fonják egybe, amivel az erdélyi művészet arculatára tornyokat, boltíveket és kupolákat épített fel, így rendszerezve sajátos építőművészetében a maradandóra érdemest, közben mesterfokon restaurálva a Trianon pörölyétől megrepesztett, összezúzott nemzeti-amforánk szerteszét szóródó kultúrkincsdarabkáit is. Egy végletesen elhivatott művészet-látnok programrendje ez, akinek intellektuális méltósága Lyka Károly, Kelemen Lajos, László Gyula, Németh Lajos és Entz Géza polihisztori szférájával egyenlő.
A diktatúra zivatarfelhői alatt eltelt húszesztendőnyi közös irodalmi-művészeti munkánkat – amikor íróasztalaink a kolozsvári Utunk szivarfüstös szerkesztőségében egykor összeértek – ma már tovább gazdagítja az azóta eltelt még három és fél évtized baráti kapcsolata, szavaink, gondolataink harmóniája, hiszen aki a művészet nyelvét dialektusokban is beszéli, az ismeri, az felfogja, az értékeli a világi létezés leheletfinom árnyalatait, mert minden művészet valódi gazdagsága éppen a tónusok transzparenciájának kifogyhatatlan kincsestárában rejtezik, az örök tartalom és az örök forma égből dirigált egyensúlyában megfogalmazva. Amihez csak a világsíkokra ráfeszülni képes szellemi idomulás nyújthat érvényes belépőt. Banner Zoltán alábbi szavai a tudós agy gondolatmalmában őrlődő szellem ars poétikus kifejezője személyes hitvallásának fehér papírra vetett tintakék csillagbetűivel megrajzolva, körülírva, akárcsak egy textusban megfogalmazott önarckép: „Noha a hivatástudat manapság valamennyi művészeti ágban gúnyszóként, kvázi lebecsülésként használatos, s ha a művésszel együtt a szerzőnek is buknia kell e parázna fogalom és magatartás kimondásáért, akkor is vállalom, hogy a patrióta, tehát hazaszerető elkötelezettségnek ez a magasrendű vállalása a stílustalanság, műfajtalanság, világnézet nélküliség jelenkori szcénájából sem hiányozhat – szerencsére egyre több példa figyelmeztet erre –, ha a művészet és a társadalom újból találkozni óhajt az emberi lét méltósága jegyében. Természetesen nem kötelező sem Erdélyben, sem máshol a világon, hogy a művész tanúságot tegyen a lélekvesztés és a tudatmérgezés veszélyeiről; de aki ma ennek a kihívásnak az elkötelezettje, bizonyára tovább él majd a művészettörténet emlékezetében.”
Árkossy István montázsa Banner Zoltán születésnapjára
Művésztehetségek generációit indította el pályáján egy meghasonlott kor intoleranciájának bozótosából kiemelve őket, könyvtárnyira duzzadt monográfiájával, ezernyi tanulmányával és esszéjével, banneri „kiáltó szóval” hirdetve, értelmezve, népszerűsítve és látva láttatva a művészi értéket érzéketlen világunk elhomályosult szemei előtt. A költői, a szépírói, valamint előadóművészi jelrendszerének színes metaforáin keresztül szólt világlátványról, az abban lappangó mételyekről, s közben eljött az idő, hogy most róla szóljanak a magasból aláhulló Parnasszus elismerő hangjai.
Szervátiusz Jenő, Benczédi Sándor, Feszt László, Szolnay Sándor vagy Barabás Miklós és még sok más erdélyi magyar művész neve a róluk szóló monográfiákon keresztül ma már Banner Zoltán írói nevével szorosan összekapcsolható, ahogy az olyan szakirodalmi munkák is őt idézik, mint a Csillagfaragók – esszé- és dokumentumkönyv az újjászülető erdélyi népi és naiv művészetről, vagy nélkülözhetetlen alapműként, az Erdélyi magyar művészet a XX. században, ami a kisebbségi sorsban megszületett életképes sorsművészet unikális breviáriuma. Verses kiadványai a művészettörténész lírai habitusának valódi jelvényei; íme, példaként néhány kötetcím: Ólomharang, Edzés az öröklétre, Vincellér-ének, Télikert. Hetedhét országban és az Óperencián túl is láthatták-hallhatták színművészi fennköltséggel bemutatott tucatnyi irodalmi pódiumműsorát Csíkszentdomokostól Stockholmig, Sidney-től Békéscsabáig, Ausztriáig, Németországig. A magyar kultúra érdemrenddel elismert valódi lovagjaként és népszerűsítőjeként így hangzott el számtalanszor a Szarvasének (Bartók Béla emlékműsor Juhász Ferenc és Szilágyi Domokos verseivel), a Petőfi a hídon, a Lakoma, a Hajnaltájt Arany Jánossal, vagy a Psalmus Hungaricus, amelyek közül többet immár bakelitkorongba szántott hanganyag őriz meg a jövendőnek.
Kemény, érdes és érzéketlen évtizedeket kritikusan magába olvasztó analitikus munkásságának letisztult műhelyvallomásait mint a mélyen dokumentált memoárirodalom esszenciális üzeneteit nyújtotta át nemrégiben olvasóinak A cédrusfa hatalma – Az én Magyar Művészeti Akadémiám címmel, ahol teljes spektrumában tárulkozik fel egy kiemelkedő művészetelméleti pályaív eszmehorizontja, tanulságul az arra érdemesek csodálatára, és tanulságul az arra érdemtelenek szégyenére.
Perpetuum mobile. A művészet mindig újjászületik. Mert örök. Ezért jó tudni, hogy az Ő írói tolla hegyén ma sem szárad meg a tinta.
(Megjelent a Magyar Írószövetség Olvasat című online lapjában)
