Remekelt Maier-Orosz Judit a szenior úszók világbajnokságán Japánban
– Mi volt az indítéka annak, hogy rászánta magát ilyen nehéz utazást követő világversenyre?
– Sok tépelődés és gyötrődés után határoztam el, hogy részt veszek a világbajnokságon. Tudtam, hogy erőmön felüli feladatra vállalkoztam. Drága nővérem, dr. Flóra-Orosz Katalin sportorvos elvesztése pótolhatatlan űrt hagyott az életemben. Ráadásul én vagyok családom utolsó élő tagja. Ezért eldöntöttem, hogy a még hátralevő életemet a családom emléke ápolására fogom fordítani. Úszódinasztiánk legkiemelkedőbb eredményeit a nővérem érte el, mint sokszoros szenior világbajnok és világcsúcstartó. Ő 2012-ben kezdte el a szenior úszást, és addig unszolt engem is, amíg végül beadtam a derekamat. 2017-től úszom rendszeresen. Kényszerítettem magam a fizikai erőkifejtésre, arra, hogy képes legyek újból átlépni az uszoda küszöbét, kövessem a példáját, és legalább az árnyékába tudjak lépni. Ez volt a legfontosabb okom.
– Milyen volt az utazás?
– Meglehetősen megerőltető az odafelé tizenhat, míg visszafelé tizenhét órás repülés, összesen 22 ezer kilométer. Az útvonal a következő volt: Bukarest–Isztambul–Tokió–Fukuoka, illetve az egész ázsiai kontinens átszelése. Pihenésre csak egy nap maradt, és máris a startkőre kellett állnom.
– Hány résztvevő volt?
– Pontosan 6000, és ennek 60 százaléka japán, mert a helybelieket kivéve sokaknak nehezére esett a hosszú, fárasztó út megtétele. Ez így is hatalmas szám, mert például az olimpiai játékon mintegy 2500-2600 induló vesz részt.
– Hol voltak elszállásolva?
– Én nem szervezett csoporttal utaztam, mert az egész verseny megrendezése sokáig kérdőjeles volt, és mindenki habozott a beiratkozással. Elkísért egy bukaresti baráti házaspár, akik minden fontosabb külföldi versenyen velünk jöttek, és lelkesen drukkoltak a nővéremnek és nekem. Ők óriási segítséget jelentettek most. A Párizsban élő lányuk foglalta le mind a repülőjegyeket, mind a szállodát, valamint a vonatjegyeket. Tokióból a déli fekvésű Kjúsú szigeten lévő Fukuokába kellett repülnünk. A szállodánk liliputi méretű volt: ha kinyitottam a bőröndöm, még lépni sem lehetett a szobában, az ágyba pedig egyenesen fejest kellett ugrani. Az egyedüli hiper-szuper dolog az illemhely volt, amelynek kezeléséhez szerintem doktorátus szükséges.
– Milyenek voltak a versenykörülmények?
– A szervezés nem volt olyan, amilyent az ember a japánoktól elvárt volna. Két különböző medencében folytak a küzdelmek, ám a két helyszín között 16 kilométer távolság volt, amit autóbusszal és több metróval lehetett megközelíteni. A jegyváltás körülményességét nem is említem. Az egyik medencében, amely hasonló a budapesti Duna Arénához, két héttel azelőtt fejeződött be az elit úszók világbajnoksága, ahol a magyar vízipóló csapat aranyérmet szerzett. Ott tökéletes feltételek uralkodtak. A másik, távol eső helyszín képtelen volt befogadni a sok versenyzőt. Amikor a bemelegítés után le akartam cserélni a nedves fürdőruhámat, annyian voltak az öltözőben, hogy csak fel lábon tudtam ugrálni. A bemelegítő medencébe pedig szinte életveszélyes volt belemászni láb- vagy kartörés veszélye nélkül.
– Hány versenyszámban indult?
– Az előírásoknak megfelelően öt egyéni versenyszámban lehetett indulni. Én a 80-84 éves korcsoportban beneveztem a 100 és 200 méteres mell, a 200 és a 400 méteres vegyes úszásra és kevés eséllyel a 100 méteres hátúszásra. A célkitűzésem az volt, hogy legalább egy icipici bronzéremmel térjek haza, mert a legutóbbi világbajnokságon Dél-Koreában négyszer lettem negyedik és egyszer ötödik. Rettenetesen bosszantott, hogy lecsúsztam a dobogóról, és csak öt emlékérmet kaptam. Már az első versenyemen, 100 méter mellen teljesítettem a tervem, és bronzérmet nyertem 2:10,02 perces idővel, és csak 7 századmásodperccel maradtam el a második helyzettől a túl későn elkezdett finis miatt. Másnap a legnehezebb úszószám a 400 méteres vegyesúszás volt a programon. Már a startnál kicsapódott az úszószemüvegem, majd dugig telve vízzel visszacsapódott a szememre, és az egész hosszú táv alatt az égvilágon semmit sem láttam, forduláskor még a falat is alig. Utólag morfondíroztam: ha láttam volna a japán úszónőt, aki az első stílusban, pillangón jelentős előnyt szerzett, nem dobtam volna-e be a törülközőt? Így totál „vakon” behajtányoltam a célba 9:37,40 perces idővel, majd dühösen letéptem a szemüvegen. Akkor jött a kellemes meglepetés, az aranyérem! A 200 méteres vegyes úszásban fölényes győzelmet arattam 4:29,88 perces idővel és mintegy 16 méter előnnyel. Dupla világbajnoki cím! 200 méter mellen nyertem egy szép ezüstérmet 4:46,81 perces idővel és 100 méter háton ötödik lettem világszinten. A négy versenyszám végeredménye tehát két világbajnoki arany, egy világbajnoki ezüst, egy világbajnoki bronzérem és egy ötödik hely. Nem is álmodtam, hogy egy ilyen kimerítő utazás után ilyen sikereket érek el.
– Városnézésre maradt még idő?
– Igen, a verseny után hat napot töltöttünk országnézéssel. Elmentünk Kiotóba, a volt császárvárosba. Nagyon kellemes hely, „csak” 1,5 millió lakossal, Nara és Oszaka városban tájfunok keringtek körülöttünk, és sajnos, hamarabb vissza kellett térjünk Tokióba, mert féltünk, hogy leállítják a vonatközlekedést és mi lekéssük a visszarepülés lehetőségét. Jól is tettük, mert a világhíres szupervonatra, a Sinkanszenre volt jegyünk, ami egy napig nem közlekedett. Tokió óriási, fárasztó város, hozzávetőleg 14 millió lakossal, a Tokió Agglomerációban körülbelül 35 millió lakossal, a világ legnépesebb fővárosa illetve urbanizált területe. Az utcák felett gyorsutak, gyorsvasutak cirkálnak több emelet magasságban, a föld alatt pedig több emeletnyi mélységben dübörögnek a metrók. Rengeteg harminc-negyven emeletes modern felhőkarcoló adja a jellegzetes városképet, csak néhány régi építményt hagytak meg műemlékként. Magamban hangyavárosnak neveztem el, tömve hangyaemberekkel, akik látástól vakulásig dolgoznak, és csak különleges esetekben vesznek ki egy hét szabadságot. Legszembetűnőbb a mindenütt uralkodó tökéletes tisztaság és az udvarias viselkedés volt.
