(Borítókép: Kádár L. Gellért – középen – a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat Hedda Gabler című előadásában, Bartha László Zsolttal és Varga Andreával. Fotó: Tompa Miklós Társulat)
A gyergyócsomafalvi születésű Csata Zsolt, amióta az eszét tudja traktorista vagy színész szeretett volna lenni. Az útja végül az utóbbi lett, hatodik évadát tölti a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagjaként.
– Most, hogy zárva a színház, végre bepótolom és megnézem az elmaradt filmeket, sorozatokat. Olvasok. Főzök. Edzek a nappaliban, vagy csak ülök és hallgatom a csendet, hiszen erre nem szoktunk időt szánni, mert mindig kell – vagyis azt gondoljuk, hogy kell – rohanni valahová. Hiányos az életem most színház nélkül. Hiányoznak a próbák, az előadások és a kollégák. A közösségi lét, a napi program. A pörgés. Azt az érzést, hogy most nincsenek előadásaim, azzal tudom összehasonlítani, amikor egy páciens azt hallja az orvosától, hogy nem csinálhat valamit, amit szeret, mert az egészségével játszik. Ezt általában igyekszik betartani a beteg. Most nemcsak magunkról, de embertársainkról is szó van, és ezt komolyan kell venni. Otthon kell maradni. El kell fogadni, hogy most nem a színjátszás és nem a társasági lét idejét éljük. Szeretem a pörgést, a megtervezett, beosztott időt, az élő kapcsolatokat. Most ez hirtelen szűnt meg, de igyekszem feltalálni magam.
Csata Zsolt a Magyar című előadásban (Fotó: MTI)
***
Tamás Boglár 18 éve tagja a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznak. A kialakult helyzetben az internet adta lehetőségeknek köszönhetően olvasópróbákat tartanak színésztársaival és a fennmaradó időt is igyekszik hasznosan tölteni otthon.
– Az elején jól jött a néhány szabadnap, most már nagyon sok. Természetesen hiányzik a munkám, a kollégák, a légkör, de az itthon maradás lehetőséget ad a számvetésre. Változik az értékrend. Ebben a kényszerhelyzetben az a legjobb, hogy sok időt töltök a fiammal. A kreativitásomat nem lehet „bezárni”, ezért kézműveskedünk itthon. A fiam ötleteit közösen valósítjuk meg: a legóórától a papírlámáig sok minden kikerül a kezünk alól. A túlélési ösztön is munkálkodik bennem, hiszen egyre inkább várom, hogy a veteményessel bíbelődjek. Közben természetesen nézek előadásokról készült felvételeket is.
Tamás Boglár (Jelenet a Persze című előadásból. Fotó: Figura Stúdió Színház)
***
Kádár L. Gellért már gimnáziumban is foglalkozott diákszínjátszással, majd a színművészeti egyetem utolsó évében kapott lehetőséget, hogy a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagja legyen.
– Az élet színház nélkül elég hétköznapi. Próbálok olyan dolgokat csinálni, amelyek nem csupán időpazarlásra jók, hanem a hasznomra is válhatnak. Olvasok, edzem, a barátnőmmel sütök, főzök, takarítok, feltaláljuk magunkat, kihozzuk a maximumot ebből az időszakból is. Nyilván a színház az a hely, ahol ki tudunk teljesedni, ahol teljes mértékben meg tudunk nyílni és gondolkodásra tudjuk késztetni a nézőket. A mostani helyzetben a színész színház nélkül is fel kell találja magát. Zárva vannak a színházak, de tudnunk kell várni és elfogadni a mostani helyzetet. A színházat helyettesíteni nem igazán lehet semmivel, minden más tevékenység csak része az életünknek és a mindennapjainknak, amelyek által képesek leszünk kivárni ennek a kellemetlen és nehéz időszaknak a végét.
***
Húsz éve tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának Laczkó Vass Róbert, akit operaprodukciókban is gyakran láthatunk. Úgy véli, meg kell tanulni alkalmazkodni ehhez a rendkívüli helyzethez, mert sok újratervezéssel jár. Most mindenkiben nagy az online lelkesedés, társulata is él a virtuális tér adta lehetőségekkel, de a színész úgy fogalmazott, hogy tartogatni kell az ötletekből későbbre is, mert úgy tűnik, hosszabb lesz a bezártság, mint gondoltuk.
– A színjátszás közösségi létforma, színész és közönsége összetartozik, nehezen vagyunk el egymás nélkül. Hiányzik a „szemtől szemben” életmód. Némi kreativitással próbáljuk mindannyian átvészelni a helyzetet. Olvasunk, tájékozódunk, művelődünk, ápoljuk a kapcsolatainkat úgy, ahogy lehet, behozzuk a lemaradást az otthoni munkákban. Most nagy szükség van arra, hogy a bezártság ellenére se tévesszük egymást szem elől: bárki segítségre szorulhat közülünk is. Helyettesíteni a színpadot nem lehet, de kontextusban létezni igen: szakmai és emberi kapcsolataink összetartoznak, a színpadi munkához pedig az aktív rekreáció is hozzátartozik. Megnyíltak a digitális archívumok, nagyszerű előadásokat, filmeket és – miért ne – sorozatokat lehet nézni.
***
Kántor Melinda 1996 óta szintén a kolozsvári társulat tagja. Élete most sem telik színház nélkül, hiszen online próbálnak egy új darabot, amelyben rendezőasszisztensként vesz részt.
– Teljesen újszerű számunkra az, hogy távol egymástól, anélkül, hogy testközelben lennénk, virtuálisan dolgozunk. Keresünk, tanulunk, és az új helyzet új perspektívákra világít rá. Sok a házi feladat, az egyéni munka, a kreativitás terén pedig teljes a szabadság. Izgalmas, kísérletezési időszak ez. A fennmaradó otthon töltött időben pedig takarítok, főzök, de ha csak tehetem, legszívesebben kutyát sétáltatok. Órákon keresztül járjuk az erdőt, mezőt. Emellett sokat tudok meríteni a versolvasásból, fotózásból és a csikungból (ősi kínai energiatorna és meditáció, szerk.megj.). Este, éjjel pedig olvasok, filmet nézek, főként a darabhoz szükséges dolgokat, de nem csak. Lassítok. Befelé figyelek. Megpróbálom a hangsúlyt a valóban fontos dolgokra tenni.
Kántor Melinda és Laczkó Vass Róbert (Fotó: Biró István)
