– A Kovászna megyei Zabolán születtél, Kézdivásárhelyen jártál iskolába, felvételt nyertél a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára, majd öt évig a Tompa Miklós Társulat tagja voltál. Megkaptad Hunyadi János szerepét, és felköltöztél Budapestre. Ha nem jött volna ez a lehetőség, akkor Erdélyben folytattad volna a pályádat?

– Miután összejött a szerep, úgy döntöttem, felmondom az otthoni életem, mert lehetetlen lett volna, hogy egyszerre két helyen teljesítsek. Kezdetben nyilván fizetetlen szabadságot vettem ki a társulattól, aztán egy adott ponton, mivel több időre kitolódott ez a folyamat, mint egy év, úgy döntöttem: egyszerre csak egy lovat kell megülni, és akkor ez a sorozat lett. Így amikor kimondták a boldogító igent, utána felmondtam a színháznál, s felköltöztem Budapestre.

– Erdélyből érkező második filmes színészként – mert ugye 2020-ban játszottál a Patthelyzet című filmben – milyen érzés volt ismert magyar színészekkel együtt dolgozni?

– Ugye a főszereplőknek, azaz nekem és Rujder Vivinek osztották ki először a szerepeket. Miután kezdték castingolni a többi szereplőt, és nézték azt is, hogy Hunyadinak még milyen karakterekkel lesznek jelenetei, egyre több nevesebb magyar színésszel találkozhattam. Próbáltam nem különbséget tenni köztük és köztem, mert ők is pont ugyanolyanok voltak, mint bármelyikünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt egyfajta olyan megélés bennem, hogy: úristen, én most tényleg a nagyokkal fogok együtt dolgozni! Nyilván, ez az akkori kisebbrendűségi érzésemből fakadt, mert rövid időn belül, amikor a szóban forgó nagyemberekkel elkezdtem a munkát, nagyon hamar körvonalazódni látszott, hogy ki mitől nagy, és miért. Jó érzés volt, hogy nem alakult ki hierarchia közöttünk, és mindannyian egyenlőek voltunk.

– A Hunyadi főszereplőjeként tehát új helyzeteket tapasztalhattál meg…

– Ha össze kellene hasonlítanom a Hunyadi sorozatot a néhai Patthelyzettel, úgy érkeztem anno Magyarországra, mint boldog egyetemista hallgató, aki színházban is dolgozik, és lehetősége van filmben is játszani. Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan kiváló színészekkel dolgozhattam együtt, mint akik benne voltak, de azért akkor még élt bennem egyfajta idealizáció. Ez a Hunyadi forgatása alatt megszűnt, és már partnerekként voltunk jelen. Például Gálffi Lászlóval – a sorozatban Luxemburgi Zsigmond királyt alakította – dolgozhattam együtt, akit fantasztikus magyar színművésznek tartok. Nagyon tapasztalt és hiteles, túl van rengeteg filmes és színpadi szerepen, ennek ellenére nem érzékeltem azt a stílust, hogy kioktatna vagy megmondaná a tutit, hanem kollégaként viszonyultunk egymáshoz.

– Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy már kezdetben sokan hittek benned, de tükörbe nézve te mégsem láttad magadban Hunyadit. Mi segített elhitetni magaddal, hogy tényleg megfelelő vagy erre a szerepre?

– Szerintem a kívülről jövő impulzusok segítettek a leginkább, nyilván a fizikumom is megvolt hozzá, a képességeim azonban nem. Éreztem, a fizikumom nem elég ahhoz, hogy meg tudjam jeleníteni ezt a személyt, és tényleg eggyé kell válnom az akkori harcművészettel, valamint a korabeli élet mindennapjaival. Emiatt is tartom nagyon fontosnak azt, hogy engem nem úgy készítettek fel a kaszkadőrök, hogy itt a főszereplő, akinek megvannak a különböző harcjelenetei, amelyeket be kell tanulnia, hanem az alapoktól kezdve kezdtek fejleszteni. Egyik ilyen példa, hogy a középkori harcos kétkezes volt, nem csak jobb vagy csak balkezes. Azonban én balkezes vagyok, ami miatt kezdetben nehézségeim adódtak, hiszen bal kézben kellett tartanom a pajzsot, jobban pedig a kardot. A sok gyakorlás, a harcművészetek és a lovaglás fokozatosan hozzásegített ahhoz, hogy tudjak kapcsolódni a középkori ember világához. Hogy bennem megszülethessen Hunyadi, ahhoz elsősorban én kellettem, az erőm, a kitartásom, az akaratom és az elszántságom, másodsorban pedig a kívülről jövő visszajelzések. Ezek valójában már a legelején megvoltak, amikor eldöntötték, hogy én vagyok a megfelelő Hunyadi szerepére. Akkor azonban még nem rendelkeztem a tarsolyomban azokkal a képességekkel, amelyeket a felkészülés és a forgatások alatt elsajátítottam, így nem láthattam azt, amit ők belém képzeltek.

– Mint említetted, el kellett sajátítanod különböző harcművészeteket, illetve a lovaglást is. Nehéz volt?

– Nem lettem úgymond ,,halálos fegyver”, gondolok itt arra, hogy nem tanítottak meg száz százalékosan kick-bokszolni, dzsúdózni, capoeirázni vagy kaszkadőrködni, ezeknek csak az alapját sajátítottam el. Gyakorlatilag tényleg mindent, step by step módon megkaptam a fiúktól ahhoz, hogy a középkori csatákat a lehető leghitelesebben átadjuk. Az elején ezekre volt koreográfia, mivel körülöttem mindenki hadonászott, ütött, szúrt, vágott, de a végére már annyira összeszoktunk, hogy elég volt megbeszélni, ki mit csinál. Miért voltak fontosak ezek a módszerek? Nyilván a középkorban nem voltak így megnevezve a harcművészeti technikák és modorok, de a kick-boksz alapállás szinte biztosan a középkorból fejlődött oda, ahol most tart. Ezeknek a küzdősportoknak egyes elemeit kiemelve és összegyúrva tudtunk létrehozni egy középkori harcost, akinek van kiállása, és aki tud bánni az eszközeivel. Itt jön be az improvizáció is, mert ha például kiesett a kard a kezemből, akkor nem lehetett azt mondani, hogy álljon meg a kamera, hanem ki kellett találni valamit az adott szituációban. Az improvizálást is csak akkor tudtam megoldani, amikor megvolt a kellő módszerem, technikám, amit nulláról kellett elsajátítsak. A lovaglás is hozzásegített Hunyadi személyének létrejöttéhez, de az sokkal fájdalmasabb volt, hiszen a felkészülések előtt talán egyszer-kétszer ültem lóháton, így ez bizonyult a legnagyobb kihívásnak. Létezett bennem azonban egyfajta erős tudatosság, s eldöntöttem, hogy két hónap alatt meg kell maradnom a ló hátán. Viszont itt nem lehetett azt alkalmazni, mint a koreográfiánál, hogy megtanulom, hanem a gyakorlás gyakorlást követett. Minden egyes nap úgy szálltam le a lóról, hogy mindenem fájt, és nem volt kedvem visszaülni másnap. De elvállaltam, és eldöntöttem, hogy igenis meg fogom csinálni. A hosszú folyamat eredményeként pedig annyira összenőttem a végére a lóval, hogy kaszkadőrséget is vállaltam.

– Ilyen volumenű sorozat esetén mennyire tud összefonódni a karakter a saját személyiségeddel? Megmaradt a határ a között, ahol te kezdődsz, és ahol Hunyadi véget ér, vagy voltak olyan pillanatok, amikor nagyon összemosódott a kettő?

– Biztos, hogy voltak átfedések, de az tény és való, amikor lejárt a forgatási nap, nem vittem haza Hunyadi személyét. Nyilván bennem voltak a gondolatok, hogy mit csinált aznap Hunyadi, hova alakítottam a karaktert, illetve mit fogok tenni holnap, de számomra nagyon fontos az, hogy különbséget tegyek a munka és a magánélet között. Az a módszerem, hogy munkában munkával foglalkozom, otthon pedig pihenek és energiát gyűjtök, hogy másnap tudjak teljesíteni. 

Elsődlegesen magamból formáltam meg Hunyadit, de maga az ő személye, az általa gondoltak, érzettek és képviseltek segítettek kapcsolódni, hozzányúlni a karakteréhez.

Például gondoljunk csak bele, mi az, ami az egész életét körbejárja? A bosszú. Mi a bosszú mögött az érzelem? A düh, ami nagyon pusztító, de egyben nagyon erős formáló érzés is. Hunyadi karakterfejlődésében is ez volt az izgalmas, hogy amikor a düh vezérelte, akkor pusztított. Bekövetkezett azonban egy változás az életében: amikor megtanulta, hogy a dühvel nem csak pusztítani lehet.

– Tehát voltak olyan döntései a sorozatbeli Hunyadinak, amivel nem feltétlenül értettél egyet, hiszen más típusú ember vagy, mint az ő karaktere…

– Nem mondanám azt, hogy más típusú vagyok, de az is biztos, hogy Gellértként egy csomó mindent másként csinálnék. Amit a néző lát Hunyadiban, az valamilyen formában én vagyok, illetve a forgatókönyv. Hunyadi karakterbeli jellemei bennem is megvannak, csak az én életemben nemcsak a düh uralkodik, hanem létezik szeretet, szerelem, boldogság, szomorúság, mint mindenki más esetében. Ezért is volt jó kívülről látnom a sorozatot, hiszen különbséget tudok tenni Hunyadi és saját magam között. Nem azt mondom, hogy nekem nincsenek olyan pillanataim, amikor a düh elönt és úrrá lesz rajtam, mert mindannyiunk életében vannak ilyen helyzetek, de alapvetően én sokkal türelmesebb, nyugodtabb embernek vallom magam, mint amilyen Hunyadi lehetett.

– Volt olyan kolléga vagy mentor a forgatás alatt, aki sokat segített a karakterformálásban?

– Konkrétan nem jutnak eszembe nevek, de tény, hogy nem elemeztük egymás munkáját, mert elvitt volna másfelé. A rendezők instruáltak, és elmondták a véleményüket, hogy ők miként gondolják, vagy egyáltalán mit látnak a színész játékából. Ha valami nem tetszett, akkor azon módosítottunk. 

Előfordult, hogy én mondtam azt, Hunyadi ezt nem így csinálná, mert egyszerűen nem fér össze az ő személyével, és meghallgatták ezeket az észrevételeket. Tehát én is szabad kezet kaptam, és az ötleteim meghallgatásra találtak. 

– Beszéljünk kicsit a forgatás képernyőn látható részleteiről is. Milyen érzés volt, és mennyire sikerült belesimulni a korhű jelmezekbe?

– Emlékszem, fejtörést okozott az elején, hogyan sétál Hunyadi, vagy hogyan megy át az egyik sátorból a másikba. Fontos volt, hogy később az ilyen jeleneteknél ne azt lássam, hogy Gellért sétál, hanem azt, hogy Hunyadi. Ilyenkor Mátray Lacival voltak poénkodások, hogy mennyire kellene bicegjek, hogy Hunyadi megvalósuljon. 

De abban a pillanatban, hogy ránk adták a jelmezeket, már olyan érzésünk volt, mintha a jelmez kiadta volna a karakter tartását. Ilyen volt Hunyadi kormányzói ruhája is, ami feszesen igazodott a testemhez, és adott egy tekintélyparancsoló, karizmatikus tartást.

Már a páncélt felvéve, annak mozgásperifériájából kiindulva megváltozott a mozgástartományod. Bizonyos helyzetekben megnehezítette a mozgást, de ezzel még valódibbá és hihetőbbé tette Hunyadi karakterének a megvalósulását. A páncélok nem voltak 30–40 kilósak, mint abban a korban, olyan hét–nyolc kilósak lehettek, tehát egészen könnyűek. Ami azonban megnehezítette a páncélban való létet, az volt, hogy alatta ugyanolyan hitelszerűen felöltöztünk rétegesen, akárcsak az adott korban. Előfordult, hogy a páncél alatti réteges ruha megszívta magát vízzel, amikor az esőgépek alatt vagy a nagy hőségben dolgoztunk. Ilyenkor szerintem akár 20–30 kilóra is felmehetett a jelmezek súlya. Sokszor a nap végén már vártam, hogy vegyék le rólam, mert egyedül nem voltam képes rá. A páncélfelvétel kb. fél órát jelentett, és ugyancsak ennyi időt a levétel.

– Vannak időbeli ugrások, Hunyadi egyik résztől a másikig öregedik. Milyen volt látni magad folyamatosan öregedni?

– Itt kicsit pontosítanék, nem láttam ugyanis magam folyamatosan öregedni, mivel nem lineárisan haladtunk a történettel, például reggel az idős Hunyadi voltam, de délután már a fiatal Hunyadi bőrébe bújtam. De tény és való, érdekes látni, hogy az ősz tincsek a hajadban megjelennek, s egyre kiélezettebbé válnak a ráncok az arcodon.

Félelmetes, de egyben szép is látni azt, ahogy öregszel. Bár nem akarok általánosítani, azt gondolom, hogy az öregedés a férfiaknak sármot ad, és én ezt nagyon élveztem.

– Így mostmár, hogy egyben láthatod a sorozatot, Hunyadin kívül melyik karakterrel tudnál a leginkább azonosulni?

– Az a szép a történetben, hogy mindegyik szál, legyen ez a török, a magyar vagy a Habsburg-vonalon, karaktereinek megvannak az emberi vonatkozásai, amellyel a néző azonosulni tud. Ott van Cillei Ulrik, gonosz, cselszövő karakter, akiben egy sérült belső rejtőzik, és emiatt folyamatosan kompenzálni akar. Akikkel én a leginkább tudtam azonosulni Hunyadin kívül, az Cillei, Murád és Mohamed volt. Úgy gondolom, hogy a török vonalon is rengeteg karakteren belüli vívódás történik.

– Egyik korábbi interjúban említetted, hogy inkább a filmvilágra szeretnél ezután összpontosítani, mivel színházi társulathoz tartozni nagyobb felelősség. Tegyük fel, ha mégis megkeresne egy színház azzal, hogy formáld meg Hunyadi szerepét a színpadon, milyen kihívást jelentene ez számodra?

– Ez nyilván attól is függ, hogy mit akarnak a színpadon megmutatni. Ilyenkor az első kérdésem mindig az, hogy melyek a feltételek. Ha azt mondanák, hogy társulattagként formáljam meg a karaktert, akkor egyértelműen azt mondanám: köszönöm, de nem. Külsősként igent mondanék. Ahogy mondtad, társulattagként borzalmasan nagy felelősség mozogni, hiszen nem csak magamért vállalom a felelősséget, hanem mindannyiunkért. Színházi társulat részének lenni rengeteg időt vesz el az embertől, és én most rendkívül élvezem, hogy az időmet magamra tudom fordítani. Most, hogy vége van a Hunyadi sorozat forgatásának, megtapasztalhatom, hogy milyen egyedül húzni a ,,batyut” magad után. Hogy milyen kihívásai lennének a színpadon létrehozott Hunyadinak? Hát nyilván más lenne a dinamika a néző és a színész között színházi közegben, hiszen másak a színpad adottságai, például nem tudnék lóval bevágtázni a színre.

– A sorozatot néhol érték kritikák történelmi hitelessége miatt. Szerinted az ilyen történelmi témát feldolgozó filmes alkotásnál mennyire lehet ragaszkodni a teljes korhűséghez? Hol lenne az egyensúly a látványvilág és az élvezhetőség, valamint a hitelesség között?

– Ez csak az én véleményem, de ha most kőkeményen a középkort akarnánk megmutatni úgy, ahogyan az a valóságban lehetett – mert nyilván csak a fennmaradt írásokból tudjuk elképzelni, hogy az milyen „sötét” volt –, akkor talán annyira nem élveznénk a sorozatot nézőként. Ha olyan elemekkel van megtűzdelve egy sorozat – és most nem csak a Hunyadiról beszélek –, amely olykor fiktív, az nem öncélú, csupán azért történik, hogy élvezhetőbb és fogyaszthatóbb legyen az alkotás. Bele lehet kapaszkodni, hogy történelmileg mennyire rugaszkodik el a valóságtól, de bármin lehet fogást találni. Hogy miért lett ilyen? Azért mert valaki/valakik úgy döntött/ek, hogy ilyen legyen. A rendezők, a producerek, a forgatókönyvírók úgy határoztak: a több ezer változatból ezt a Hunyadit akarják megmutatni. Innentől kezdve a többi csak negatív kritika, ami szintén a hatásból születik, hiszen pozitívan vagy negatívan, de hat az emberekre.

– Ha az elsőéves színművészetis Gellért megnézné most ezt a sorozatot, szerinted mit mondana?

– Biztos vagyok benne, hogy nem hinné el, és idealizálná. Emlékszem, egyetemistaként, amikor még nem voltam a színház tagja, kezdtük idealizálni a színészeket. Este kimentünk egyet sörözni a Tutunba, ott voltak a színészek, és másnap már arról szólt a beszélgetés, hogy képzeljétek el, mi a színészekkel söröztünk. Az a szép az én történetemben, hogy a Hunyadi sorozat forgatása folyamán végbement bennem egyfajta magánélettel kapcsolatos jellemfejlődés, önreflexió, hiszen a régebbi erős idealizálás ma már egyre kevésbé jelenik meg bennem.

A régi Gellért csak álmodozna arról, hogy ilyen produkciónak a részese legyen, sőt arra gondolna, hogy sose lesz ilyen lehetősége.

– Amennyiben meg kellene győznöd a mostani 21. századi közönséget arról, hogy miért nézzék meg a sorozatot, akkor mit mondanál?

– Hit. Manapság ebben a közösségi médiával átitatott világban egyre kevesebb a kapcsolódás az emberek között, mert mindenki a számítógépet vagy a telefont nyomogatja. Ezzel még nem is lenne probléma, hiszen együtt jár a technikai fejlődéssel. A baj ott kezdődik, amikor ezek miatt elveszítjük a kapcsolódást nemcsak saját magunkkal, hanem másokkal is. Egy olyan világban, ahol magadhoz sem tudsz kapcsolódni, hanem a képernyővel állsz napi kapcsolatban, nehéz célokkal élni. A közösség pont ebben tud segíteni: megerősíteni a hitet, mert együtt egyszerűbb és könnyebb hinni. Ez a sorozat bizonyítja azt, hogy célokkal bármire képes az ember, amennyiben pedig nem vagy egyedül, és ott van melletted valaki, akivel közösen, egymásra támaszkodva előrébb tudsz menni két lépést, akkor így érdemes létezni. A sorozat is erre tanít, emberi célok nélkül lehet élni, csak szomorú. Egy adott ponton túl az út véget érhet, de haladhat tovább is, csak te nem tudod, hogy merre kell továbbmenni. Ha van célod, akkor az út már előtted valamelyest kitaposott.