- Miközben sokan külföldre, Nyugatra vándorolnak, mert úgy érzik, hogy ott találják meg a boldogulásukat, és idegenben képesek biztosítani maguk számára azt az életszínvonalat, amelyre vágynak, te éppen a fordítottját tetted, Budapestről költöztél Erdélybe, Kolozsvárra. Mi késztett erre az elhatározásra?
- Egészen egyszerűen a szívemet követtem, amikor 2001 októberében összepakoltam, és Kolozsvárra költöztem. A férjem, Kun Ernő ugyanis kolozsvári származású, ő 1990 januárjában ment Budapestre egy „jobb élet” reményében. Sok évet dolgozott vendéglátásban, főpincér volt a Cascade étteremben, ahol együtt dolgoztunk 1998 augusztusától. Én akkor mentem oda pultosként dolgozni, szerelem lett a vége, ami már 24 éve tart. 2001-ben adódott Ernőnek egy üzleti lehetősége Kolozsváron, ami miatt felszámolta a budapesti életét, és hazaköltözött. Én jöttem utána, amint lehetett.
- Több év távlatából, hogy érzed, megtaláltad-e itt a számításaidat, nem volt elhibázott ez a döntés? Nem gondoltál soha arra, hogy visszamennél a szülővárosodba, az anyaországba? Időnként van-e honvágyad?
- Bizony sok év telt el, néha megijedek a számoktól. Lassan több éve élek itt, mint Budapesten. Ezt végiggondolni nagyon furcsa. Ugyanakkor nem bántam meg, hogy ide jöttem, hiszen itt született két gyermekünk, itt van a vállalkozásunk, ide köt már rengeteg dolog, egyszóval itt alakult ki a közös életünk. Honvágyam nincs, mert sűrűn utazunk Magyarországra. Az igaz, hogy valahányszor meghallom a Himnuszt, nem bírom ki sírás nélkül. Olyankor úgy érzem, önző módon, mintha csak nekem szólna. Szilveszter éjjelén például mindig kétszer koccintunk, éjfélkor és aztán 1 órakor ismét. Nekem akkor van igazán éjfél. Ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy hol látom magam 10-15 év múlva, talán Olaszországot mondanám, nagyon szeretjük mindketten az olasz kultúrát, zenét, gasztronómiát, életstílust.
- Hogy gondolkodtak az Erdélybe költözésedről a szüleid, a családod? Mit tanácsolnál a gyermekeidnek, ha esetleg ők a külföldön való érvényesülést választanák?
- Sajnos, apukám nem élhette meg ezt a döntésemet, 1999-ben 51 évesen meghalt. Anyukám követte őt három év múlva, de ő még találkozhatott Ernővel. Amikor bemutattam őket egymásnak, anyu csak annyit mondott: „Áldásom rátok”. Ez a mondata sok nehéz pillanaton átlendített. A bátyám pedig elfogadta, támogatta a döntésemet, ők nagyon jó viszonyban vannak a férjemmel. Sőt, szakács lévén két évet dolgozott is nálunk a testvérem a Mesele Vesele étteremben, ő is nagyon szeretett itt lenni Kolozsváron. A gyermekeimet egyébként teljes mértékben támogatnám, ha esetleg külföldön szeretnének tanulni, dolgozni, tapasztalatot gyűjteni.
- Mennyire nehéz volt beilleszkedni az itteni világba? Nem lett volna könnyebb Budapesten vállalkozást indítani?
- Először is igyekeztem megtanulni románul, ez jó kis kihívás volt számomra. Nem találtam különösebben nehéznek, mivel korábban tanultam franciául és olaszul is. Amikor ideköltöztem, még tanuló voltam a szolnoki főiskolán, 2003-ban diplomáztam. Ezért rengeteget utaztam. Levelező tagozaton voltam, minden hónapban egy hétvégét ott kellett lennem az iskolában. Vizsgaidőszakban pedig még sűrűbben mentem. Törökszentmiklóson laktak a keresztszüleim, ilyenkor náluk szálltam meg, 20 km-re Szolnoktól. Ők is nagyon örültek nekem, szép emlékeim maradtak ebből az időszakból. Az ő kis vályogházukat megörököltem, nagyon kötődöm oda. Tehát ezekben az első években én segítettem ugyan Ernőnek a vállalkozásában – pld. az Ernesto Clubban leltározni, árut rendelni stb. – de önálló üzletben nem gondolkodtam. Aztán születtek a gyermekeink 2005-ben és 2006-ban, akkor természetesen velük voltam elfoglalva. Mikor már nagyobbak lettek a gyermekek, 2010-től lettem én is aktívabb az étteremben. Sosem gondolkodtam budapesti vállalkozásban, valamiért úgy hiszem, hogy ott sokkal nehezebb lett volna belevágni. Ez itt valahogy kézenfekvőbb volt, egyik lehetőségből adódott a másik. A szüleim gyári munkások voltak, „egyszerű” emberek. Valószínűleg én magam is, ha ott maradtam volna, alkalmazottként dolgoznék mai napig. Ebben nőttem fel, ezt láttam egész addigi életemben. Becsületesen dolgozni, gyermekeket nevelni.
- Miért éppen a vendéglátás jelenti számodra a kihívást? Milyen nehézségeket hordoz magában a vállalkozói lét?
- Gyermekkoromban a szüleimmel sokszor a Balatonnál nyaraltunk a gyári SZOT üdülőkben, és ott nagyon tetszett, hogy az étkezdékben mindig kedves pincér nénik hozták az ebédet. Vagy néha vasárnap ebédelni mentünk az angyalföldi Kisbojtár Vendéglőbe, s ott is a pincérek nagyon kedvesek voltak, cigányzene szólt, tetszett az egésznek a hangulata. A bátyám is szakácsnak tanult, talán ezért indultam én is a vendéglátás felé. Középiskolában kiváló tanáraim voltak, igazi példaképként tekintek rájuk emberileg és szakmailag egyaránt. Nagyon összetett és változatos ez a munka, úgy érzem, sosem lehet megunni. Szeretek emberekkel dolgozni, nagyon fontosnak tartom a csapatmunkát. Anélkül nem sikerülne egyetlen rendezvény sem. Külön kihívásnak érzek minden egyes rendelést és rendezvényt. Ugyanolyan fontos számomra, hogy egy csésze kávé is nagyon finom legyen, s egy hatalmas esküvő is tökéletesre sikerüljön. Ezzel el is érkeztünk a nehézségekhez. Igazán a vállalkozói lét nehézsége számomra az, hogy keveset vagyok otthon a családommal, emiatt állandó lelkiismeret-furdalásom van. Szeretnek minden téren helytállni, és nagyon ügyesen kell beosztanom a napjaimat ahhoz, hogy sikerüljön.
