Költészetnapról László Noémivel
– József Attila születésnapjához köthető a mai ünnep, ezért is választottam tőle egy idézetet. „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?”, ezek a kezdő sorai az Ars poetica című versének, amelyet Németh Andornak ajánlott. Arra lennék kíváncsi, hogy értelmezhető-e ez az idézet kontextusból kiragadva, vagy csakis a teljes vers ismeretében?
– E kérdést megválaszolni egész nyelvfilozófiai előadásra volna itt szükség, amihez nem vagyok eléggé képzett. Szerintem kiki maga dönti el, legalábbis ezzel hitegetjük folyton magunk, mit hogyan, kontextusból kiragadva, avagy a teljes szöveg ismeretében értelmez. Tágabb értelemben véve ritkán ismerhetjük a teljes kontextust, mennyivel egyszerűbb dolog ez egy vers esetében, ahol bármikor percek alatt tisztába tehetjük a „mindenséget”. Így hát miért ne értelmeznénk verssorokat azok teljes kontextusának ismeretében – ez így volna becsületes. Mert a vers egésze nélkül az értelmező nem tudja majd eldönteni, e két sorban bátor kinyilatkoztatás, filozofikus kérdés, ironikus csipkelődés rejlik-e? Ugyanakkor a mindennapokban az ember gyakran verssorokat idéző helyzetekbe botlik, nekem most kapásból az indító idézettel rokon „Nem írok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!” dupla Petőfi-sor jut eszembe, vagy a „Karóval jöttél, nem virággal”. Ne tagadjuk a felbukkanó, kontextus nélküli verssorok létjogosultságát, hiszen ők ilyenkor az aktuális kontextussal telnek föl, azzal, amely a mélyből felhozta őket. Ez bizonyos értelemben a verssorok túlélőcsomagja is: hogy önnön kontextusuktól függetlenül mindenféle idegen környezetben rugalmasan alkalmazhatók. Azt mondanám, verssora válogatja, az általad kiemeltet én inkább a teljes vers ismeretében értelmezném.
– Hogyan ünnepled a költészet napját? Egyáltalán, szüksége van-e a költészetnek egy „kiemelt” napra?
– Általában úgy, hogy igyekszem valamiféle verssel kapcsolatos eseményen részt venni. De ehhez nem ragaszkodom feltétlenül. A költészetnek, mint bármi másnak, aminek lépten-nyomon napot szentelünk, szüksége van erre, mert ez valamiféle figyelemfelkeltés, leginkább azok számára, akiket kevésbé érdekel a dolog. Vagyis a költészet napját megünnepelni azért szükséges, hogy ilyenkor azok, akik egyébként nem tartják a kapcsolatot a verssel, mégiscsak kapcsolatba kerüljenek vele. Viszont van ennek egy vicces oldala is, hiszen a „költészet” nyelvünkben nem feltétlenül a versirodalmat jelenti, és aki tud élni, az bizonyára tisztában van azzal, hogy a „költészet” mint kvalitás, egy jól vezetett élet minden napjában benne van. Semmi szüksége külön ünnepre, illetve abszurd is a „költészetet” ünnepelni, hiszen a költészet a dolgok állandó ünnepe. A verset ünnepelni azonban érdemes.
– Kirekesztő-e a „női költészet” fogalom?
– Ennél a kérdésnél az emberen óhatatlanul kiütnek a piros lófoltok, hogy az indító költemény egy sorát parafrazáljam. És képtelen befogni pörös száját. A női költészet fogalma anynyiban kirekesztő, amennyiben a női emésztés, női emlékezet, női légzés, női r eflexió fogalmai kirekesztőek. Én kirekesztőnek érzem bármi olyan tevékenységre ráaggatni a „női” megjelölést, amely az emberi természethez egyetemesen hozzátartozik. Miközben költőien lakozik az ember, a „férfi” és a „nő” biológiai fogalmak. Aki női költészetről beszél, az a nőt pusztán csak biológiai dimenzióban látja. És az bizony eléggé korlátolt dimenzió.
– Gyakran írsz gyerekverseket, miért tartod ezt fontosnak?
– Azért, mert nem járunk szügyig a jó gyerekversben, és minden korban fontos az, hogy azt az időt kortárs hangok a gyerekek számára versben tálalják. Úgy gondolom, ez egyféle szolgálat azok részéről, akik egyáltalán olyan helyzetben vannak, hogy gyerekverset írhatnak. Vagyis azért írok gyerekverset, mert tudok, és úgy érzem, hogy ezek után ez kötelességem is. Mert én a költészet ügyét képviselem, és ez egy teljesen gyakorlati dolog. Hiába gondolják sokan, hogy a költő egy lézengő mihaszna, a költő valójában egy verejtékező vakondmadár, aki ha nem ír, nem is létezik.
(Fotó: Gáll Attila)
